Valamikor három hete egy előadást hallgattunk, ahol az előadó szerint a klasszikus iskolarendszer kiöli a kreativitást a gyerekekből. Bár ezzel többé-kevésbé egyetértek, most nem erre szeretnék reflektálni, hanem arról értekezni, amit ez juttatott eszembe: napjaink iskolarendszerében, talán egész szociális berendezkedésében a tehetségtelenekre pazaroljuk időnket, energiánkat.
Azt már egyszer megírtam, hogy szerintem nagyon hamar kiderül, miben vagy jó és miben nem, s arra a következtetésre jutottam, hogy az idődet pazarlod csupán azzal, hogy ugyanakkora óraszámban tanulod azt a tárgyat, amiből kettes és amiből csillagos ötös vagy. Mindezt fel is vetettem, valaki pedig megkérdezte: jó, jó, de mi van azokkal, akiket semmi sem érdekel, akik minden hétvégét úgy fejeznek be, hogy azt sem tudják, hol vannak, és ez jó nekik így?
Szerény véleményem szerint ők egyszerűen megszívták. Szomorú, de így van: ugyanúgy, ahogy a polgármesterek nem tűzhetik ki célul azt, hogy senki se fagyjon halálra az utcán, csak azt, hogy kevesebben, ugyanúgy lehetetlen az, hogy mindenkit fel-, illetve megneveljünk.
Személyiségközpontúság – hol jelenhet meg?
Foglalkozol azzal, amit utálsz?
Azért fizetsz, hogy rosszul tanítsanak?
Egy pillanatra képzeljük el, mit érhetnénk el, ha mindazt az időt, energiát és erőforrást, amit ma felzárkóztatásra és integrálásra szánunk (gyakran csupán elpazarlunk), a tehetségeinkre fordítanánk – olyanokra, akik felpörgetik a gazdaságot, előrébb viszik a világot, növelik az életszínvonalakat, s ki tudja, akár könnyebben megoldást is találnak a felzárkóztatás és integráció kérdésére azok után, hogy megfelelő háttérrel nevelkedhettek.
Lehet, hogy a klasszikus iskolarendszer megöli a kreativitást, de ami szerintem sokkal rosszabb: a tehetségek legnagyobb részét eltapossa. Minden tiszteletem azoké, akik ki tudnak emelkedni egy ilyen közegből, az esetek nagy részében autodidakta módon kinevelve önmagukat.
Egyértelmű, hogy mivel az iskolákban ugyanazt az anyagot adják le, tanítják meg(?) mindenkinek, a tehetség, a zseni önmagától nem jut idő előtt és/vagy a szokásosnál magasabb szintű információhoz. Ma meg nálunk a tehetséggondozás abból áll, hogy a jó matekos hetente egyszer plsuz fél-egy órában „szakkörözik”, oszt jónapot.
Mindeközben meg mit csinálunk? Három tanár fogta le másodikban a folyosón az üvöltöző, kapálódzó gyereket, aki nem volt hajlandó semmit sem csinálni, de kapálódzni azt tudott. Ötödikben az egész óra ment el arra, hogy a kérdésre válaszolni nem merő gyereket szóra bírják. Az AKG-ban óránként kétszer magyaráznak el mindent, úgy, hogy legalább kétszer végigmennek az anyagon szinte minden tárgyból a hat év során – de olyan is van, hogy a sértődött tanár végigüvölti az órának azt a felét, ahol éppen ott is van.
Az említett előadás
Akit nem érdekel, nem érdekel. Ezen ezerből csak egy alkalommal fog tudni „a rendszer” változtatni, és szerintem egyáltalán nem éri meg ezért a cirka 0,1%-ért annyi időt, erőforrást és legfőképpen odafigyelést elvenni azoktól, akik a leginkább megérdemelnék: azoktól, akik csak dolgozni akarnak, és tudnak is – de még hogy!
--
Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!
Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.
Utolsó kommentek