Alternativity

Újra támad az AKG Tavaszi Fesztiválja! Avagy: amikor a zenés megnyitót az utolsó percben dobják össze.

„Normális helyen, ha valami nem működik, ha már nincs rá érdeklődés, elkönyveljük a tanulságokat és abbahagyjuk. Egy liberális iskolában azonban egy lassan érdektelen közösségi programot úgy kívánják megmenteni, hogy kötelezővé teszik.”

A fentieket nagyjából fél éve írhattam, egy másik írásom nyitóbekezdése volt. Ennek címe „A lélegeztetőgépen tartott fesztivál” volt. Nemrég kiderült valami, ami még engem is meglepett: még egy csoport adott, akik muszájból csinálják az egyik „hagyományt” a fesztiválon, ezek pedig a tanáraink.

Hadd frissítsem fel gyorsan a memóriátokat a Tavaszi Fesztivál alapproblémájáról: mindannak ellenére, hogy tanítási napon van – s így kötelező a részvétel –, az érdeklődés az elmúlt pár évben nem volt túl nagynak nevezhető.

Itt található az idei T.F. Facebook-oldala. Egész sok minden szerepel itt, kicsit talán vérszegény persze, de ez alapján talán nem mondaná az ember, hogy valami baj lenne – sőt, akár azt a kijelentést is megengedheti magának az ember, hogy a Fesztivál felkelt rogyadozó, térdelő helyzetéből és újra népszerű lett.

Két apróságról feledkezne meg a naiv szemlélő: az egyik az, hogy bevezették – és mára már bizonyára „hagyománnyá” is nemesítették úgy, hogy idén volt a harmadik alkalom –, hogy a mindenkori kilencedik évfolyamnak kell szerveznie a Fesztivált, programokkal, cakompakk.

Persze lehetne azzal védekezni (és meg is tették egyesek), hogy „de hát mi csak bevonjuk a gyerekeket a közösségi programokba, ez egy igazán nagyszerű és személyiségközpontú kezdeményezés, miért szidod, te mufurc lüke Luci?”, de azt azért ne felejtsük el, hogy eddig sem a tanárok tartották a programokat vagy a portás szórakoztatta a népet: nem, ugyanúgy a gyerekek aktívan közreműködtek, mint eddig. Ez alatt most elsősorban a szakkörök előadásait, kiállításait értsük, a 2005-ös és 2006-os programokban például nem is nagyon találni mást. Akit érdekel a többi program, itt kutakodjon, de ne feledje, az elmúlt három évben már más lett a leányzó fekvése.

A másik intézkedés sokkal érdekesebb. Mint már említettem, a Fesztiválon való jelenlét kötelező, lévén tanítási napon. Érdekes módon ez nem volt elég, pár éve ugyanis kötelezően jelentkezni kellett a programokra, meg kellett adni, ki mikor melyikre megy.

Érzitek a furcsaságot? Már így is kötelező jelen lenned, de emellett kötelező a programokra is jelentkezned kell! Mit jelent ez? Nyilvánvalóan azt, hogy a gyerekek maguktól nem vettek részt a programokon. Olyan mértékben és mennyiségben, hogy ezt egy mindenkire vonatkozó szabállyal kellett egyensúlyozni.

A fentieket már egyszer elmeséltem, ezzel zártam soraim: „Hacsak nem történik valami radikális változás, a fesztivál nem fogja megérni az érettségimet.” A jelek szerint nem kell ide kúra, csak el kell nézni a betegség mellett.

Felmerülhet a kérdés, mire fel pofázok úgy, hogy ott sem voltam. Nos, a fentiek szerintem önmagukért beszélnek, az újdonság pedig, amit most elmesélek, nem igényelte jelenlétem. Tudom, már egyszer visszaléptem attól, hogy leveleket publikálok, elvégre nem vagyok AKGLeaks, de 1) elvileg a magánlevél publikálható, amíg ez nem szerepel benne 2) az én szavaim nem adnák vissza kellő hitelességgel ezt az összedobott akármit, lássuk az évfolyamvezető-főszervező sorait inkább 3) csak részlet.

A mindenkori nyitóprogram a mindenkori nyelvi évesek bemutatkozása – ezek idén mi voltunk. Egy rohadt percet nem foglalkozott senki az egésszel, így tanáraink pár nappal a tavaszi szünet előtt (a fesztivál közvetlen utána van) egy nyitáson bejelentik, hogy… ők se foglalkoztak vele, de majd kitalálnak valamit és megoldjuk valahogy.

Április huszonnegyedikén, vasárnap, a tavaszi szünet közepén kapjuk ezt a levelet, a nyitónap jövő hét szerda. Az évfolyam az iskolában aznap reggel fog találkozni először, lévén szünet.

Emlékeztek, a megnyitó részét képezi a mindenkori 11. évfolyam nyelvi "bemutatkozása".  Mivel az elmúlt időszak meglehetősen sok más tennivalóval telt, a csoportoknak nem nagyon volt ideje erre külön készülni (vagy egyáltalán nem volt), de szerencsére mindegyik nyelvnek van egy-egy jó eleme, apróság, amit a nagyközönség elé lehet vinni, hogy kierőszakoljuk belőle az ujjongó vastapsot.

A következőt találtuk ki:
Feláll az évfolyam nyelvenkénti csoportosításban félkörben az aulában. Szemből nézve a sorrend: francia, spanyolok, német.
Kiáll/kiül középre X.+Y. és eléneklik/zenélik a 2 db nagyszerű spanyol dalt, amit a Kreatív Napokon is bemutattak (ergo egy már volt program újrahasznosítása)
A többi szám:
Francia: egy dal (ők biztosan tudják, hogy melyik?) (a belefektetett energiamennyiségtől és tájékozottságtól egy, az egész évfolyamot érintő program esetén lerobban a fejemről a kalap)
Spanyol: Waka-Waka tánc (no comment, csöpög a plafonról a kreativitás)
Német: Jódli – V. főszereplésével, a többi németes mosollyal az arcán tapsolja a ritmust. (szintén egy újrahasznosított program a Kreatív Napokról)
Mindegyik számhoz megy a zene, dal, tehát playback-ről megy az egész. No de ez így meglehetősen szokványos, sőt akár unalmas is lenne (bruhaha, komolyan? – a szerk.). Tehát a csavar: […] Akkor lesz jó, ha amikor elhallgat a zene azonnal abbahagyja az érintett csoport és "beáll alapállásba", azonban ezzel egyidőben észnél van a többi, mert nem lehet tudni, melyik szólal meg. Érthető? El tudjátok képzelni?
Na. Remélem, mindenki benne van és megmentjük a 11. évfolyam becsületét, ill. ismét megnyerjük a harcot az idővel szemben. (kiemelés természetesen tőlem)

Magyarán összesen 3 embernek van „konkrét” dolga (plusz annak, aki a zenét állítja), a többiek tapsolnak és átállogatnak, esetleg csoportban énekelnek. Mindezt a társulat első alkalommal az előadás előtt kb. fél-egy órával fogja először elpróbálni.

A diákok nem szerveztek, a tanárok 4 nappal az „akció” előtt összedobták ezt a, lássuk be, kissé megúszós produkciót. Összehasonlításképp a 2005-ös program:

11.00 Idegennyelvi csoportok bemutatkozása, színházterem
L. 7-es németcsoportja –Boci-csiga...
L. 7-es TMT-csoportja – Viccpercek
L. 10-es németcsoportja – A kirándulás
L. 11-es németcsoportja – Cirkusz
L. 11-es németcsoportja – Oscar-gála
K. 10-es angolcsoportja – Barátok közt
K. és W. 8-os angolcsoportjai – Megasztár
A műsorokszámok között reklámok – B. 10-es angolcsoportja

A fentiekre valószínűleg még tanórákat is szántak. Gyerekek, én megértem, ha nincs idő. Én megértem, ha sok dolog összefut. Én megértem, ha nem sikerül, ha nem érdekel senkit. De mi a francért játsszuk azt, hogy ez fontos nekünk? És most nem a kényszerszervezőkről beszélek, én biztos vagyok benne, hogy remek munkát végeztek és bízom benne, hogy ez a kissé improvizatív jellegű előadás is jól sikerült. De ha már a nyitóprogramot (kényszerből…) tartó társaságot és az őket erre vigyorral az arcukon buzdító tanárokat sem érdekli ez a dolog annyira, hogy legalább egy minimális energiát fektessen bele, ne hazudjunk már magunknak.

A szakkörök valahol ezért élnek, itt tudnak előadni az iskolának. Náluk ez az előre kitűzött cél. Mindenki más muszájból csinálja? Ez a fesztivál már halott, csak senki se veszi a fáradságot, hogy az EKG-re nézzen!

Hosszú ideje húzom már, de most már végre itt van. Eddig arra vártam, hogy a tanárok válaszoljanak a leveleimre, kettő híján azonban sajnos egy sem érezte elég fontosnak az ügyet, hogy legalább egy „nem vaze” tartalmú e-mailt visszaírjon. Kár.

Lényeg a lényeg: ez egy problémafelvető blog, ahol olyan dolgokról írok elsősorban, amiről szerintem máshol beszélni nem tudunk. Nagy híve vagyok, illetve lenném az interaktivitásnak a kezdeményezésem ügyében, s ha passzívan is, de többé-kevésbé ez már meg is valósult. Sokakkal beszélgetek azokról, amiket írtam, s tudom, hogy itt-ott elő is kerülnek a felvetéseim. Annak érdekében (is), hogy ez a folyamat aktívabb legyen, arra gondoltam, csinálok podcasteket. Voltaképp felvett beszélgetések ezek más diákokkal, jó esetben tanárral is. Kisebb csoportban valami előre kitalált téma mentén (amitől természetesen eltérhetünk) beszélgetnénk az iskoláról, valamiről, amit az iskola kapcsán fontosnak érzünk. A beszélgetés a későbbiekben kikerülne a blogra is (ha nem vagyok lusta, talán transzkripteket is írok).

Konkrét témaötleteim is vannak, de egyáltalán nem kell ezekhez kötni semmit vagy ezekről beszélgetni majd, a koncepció demonstrálásának érdekében azonban felsorolok pár ötletet.

-         Nyelvi év: melyik nyelvet hogyan, milyen rendszerben tanítják? (legjobb esetben tanárok és diákok is)

-         Viszonyom a patrónusommal, vagy a patrónusi rendszer általában

-         Órai fegyelem, tekintély, van-e, nincs-e, kell-e…

-         Az elfoglalt kamaszlét, avagy soha semmire sincs idő (a suliban (sem))

-         Tantárgyválasztás előtt és után

-         Az AKG régen és most

- (Ön)kritika arról, amit csinálok

-         Bla bla bla

Régi és jelenlegi AKG-sok reakcióit és esetleges jelentkezését nagy örömmel várnám. A magam kis toborzása is zajlik természetesen az iskolaépületen belül, már akad a dologban szívesen részt vevő tanár is.

Csináljuk meg azt a fórumot, aminek egyelőre nyoma sincs az iskolánkban!

Kis összegző az iskolaújságokról általában, egy kis kitekintés a miénkre, majd összehasonlítás egy másikkal.

Mielőtt belevágnék abba, hogy a mi iskolaújságunkról írjak röviden, hadd írjam le, szerintem milyen egy jó iskolaújság. Egyáltalán, hogy mi a célja.

A következő két végletet tudom elképzelni: az egyik az, amikor az iskolaújság, nevéhez híven, az iskola aktualitásairól ír, már-már közlönyformában, vagy azt tárgyalva. A másik pedig az, amikor az iskolaújság tök feleslegesen iskolaújság, lehetne akár egy blog is, mert kizárólagosan filmkritikákkal, olvasmányélményekkel, nagyvilági dolgokkal foglalkozik. Az ilyen újság olvasóközönségét teljesen felesleges az iskolapolgárok körére korlátozni. Arra természetesen nagyon jó, hogy nevelje a jövő újságírópalántáit, tájékoztatásra viszont alkalmatlan.

Mi hát a cél? – teszem fel a kérdést. S ha már itt tartunk: mi nyújt tájékoztatást, ha nem az iskolaújság a maga korlátozott interaktivitásával? A szülői értekezlet mintájára vezessük be a gyereki értekezletet is, vagy mi? Szerintem egy iskolaújság – lévén iskolaújság – elsősorban az iskoláról kell, hogy szóljon. Az iskola dolgairól tájékoztasson, formáljon róluk véleményt.

Ha a fenti két végletet nézem, a Szubjektív, az AKG iskolaújsága mondjuk négyötödrészt a skála filmkritikai feléhez tart.

Természetesen ne feledjük el, hogy a lap csupán egy alkotóköri foglalkozás terméke. Hetedikben kötelező a kézművesfoglalkozás, nyolcadikban és kilencedikben pedig legalább egyet kell választani a tényleg nagyszámú és sokrétű választékból. Ezeknek egyike a Szubjektív, melynek szerkesztőségében a rendszer logikája alapján túlnyomórészt nyolcadikos és kilencedikes diákok találhatóak. Amikor én voltam szerkesztő, ha jól emlékszem, egy híján mindenki ebből a két évfolyamból került ki. De lehet, hogy mindenki. Egyébként akkoriban a szerkesztőségi üléseken való részvételt is igen lazán vettük. A húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult. Az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak. Emlékeim szerint az idő legnagyobb részét az első vette el(talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet.

A lap a Filmklub alkotókör filmkritikai, filmajánló lapjaként indult, nem egy hagyományos iskolaújság, hanem egy magazin. Így nem véletlen a címe sem (figyelem: Szubjektív!), és az sem, hogy sok ideig kizárólag, majd később túlnyomó részben kritikákból, ajánlókból állt. Folyamatosan nőtt benne a közéletről, az iskoláról szóló cikkek aránya, így ez lett a fóruma az iskolai ügyek kitárgyalásának is - más híján (kiemelés tőlem – TooNormal). De annak nincs akadálya, sőt, határozottan támogatnék olyan újságot, ami betöltené az iskolaújság funkcióját, és végre konkurenciája lenne a lapunknak. Aki iskolai ügyekkel komolyabban foglalkozó iskolaújságot szeretne, annak nem a száját kéne jártatnia, hogy hogyan is kéne ezt (kiemelés tőlem – TooNormal), hanem a piacra kéne lépnie, és ott megmérettetnie magát. A támogatásomat megkapja.

- a felelős szerkesztő, egyben az iskola tanára

Egyébként azt sem értem, miért kell a nyomtatott verziót erőltetni – nálunk legalábbis ez az elsődleges, illetve létezik az AKG-n egy alweboldal kb. fél éves késéssel frissített archívummal és elvileg(!) havonta megjelenő papíralapú verzióval. 2011 van, miért nem blog, miért nem alapvetően netes felület? Miért korlátozzuk az olvasóközönséget a diákságra, ha már amúgy sem a suliról írunk elsősorban? Nem lenne nyomtatási költség sem, helyette lenne AdSense. Nem lenne lapzárta, lenne helyette bármikori posztolás. Nem lenne egy halom papír, lenne helyette hivatkozás, komment, reblog, facebook – utóbbi a jelenleginél kicsit intenzívebben.

Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is

A közelmúltban akadtam rá a Politechnikum iskolaújságjára, a Poligráfra. Meg voltam döbbenve. Interjú diákokkal, iskolabírósági hírek, dolgozatstatisztikák, tanulmányi versenyek, a lap által szervezett műveltségi vetélkedő, diákok által díjazott tanárok, hiányzások, tájékoztatók, pályázatok, közérdekű információk, tábori élmények! És ami a leginkább tetszett: nincs egy átkozott filmkritika sem. Na, ilyen egy iskolaújság. Régen (ezredforduló előtti archívumok) többé-kevésbé a miénk is ilyen volt. Lesz ilyen valaha?

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

Ez az írásom általános iskolai emlékeim egyik legszebbikét, az ún. „Misi-órákat” fogja feleleveníteni. Szerintem az AKG-ban sem jönne rosszul egy ilyen.

Nem szoktam ilyet tenni, de most külön megkérném olvasóim, hogy aki teheti, a blogon vagy máshol, akár személyesen, de mondja el, mit gondol erről a javaslatról.

Nem egy alkalommal dörgöltem már az orrotok alá, hogy egész életemben alternatív iskolákba jártam. Most kivételesen gyakorlati okom is van rá: szeretnék ugyanis mesélni az első (tehát a Rogers előtti) általános iskolám egyik különleges órájáról. Az órát az iskolapszichológusunk (mint a címből biztos rájöttetek, csak Misi néven emlegettük) tartotta, hetente egyszer.

Szituációs játékok, agyas feladványok (a klasszikus „Egy férfi este lefekvés előtt lekapcsolja a villanyt, majd nyugovóra tér. Reggel amikor szobája ablakából kitekint olyat lát, amitől öngyilkos lesz.”-feladványra, illetve a variációjára például máig emlékszem, hogy harmadikban egy egész óra és némi segítség árán, de megfejtettük), különböző befejezetlen szituációs képregények (amiket mindig vicces hülyeségekkel töltöttünk ki)… egy kis pszichológia, egy kis vidám agytorna, egy kis színjátszás, közösségépítő jó szórakozás.

Igazából bárki tarthatná ezt az órát. S amennyire sok, hm, furcsaságot passzírozunk bele az órarendünkbe alapjáraton, szerintem ezt is be lehetne építeni valamilyen formában. Minden különösebb cél nélkül. Szerintem a tanárnak és a diáknak is lazítás lenne, a közösségépítő és egyéb elemektől most akár el is tekinthetünk (bár minek) – a szervezés persze egy teljesen más kérdés.

Lehet, hogy ez annyira egyedi volt nálunk, hogy senki sem csinált még hasonlót, s ezért nem jutott senkinek eszébe megvalósítani. Szerintem egy próbát megérne, ha máskor nem, hetedikben-nyolcadikban. Összefogná a gyerekeket, a tapasztalatok visszajuthatnának a patrónushoz, aki így többet tudna csibéjéről (ha már a pedagógiai program elképesztő elvárásokat tanúsít e téren), csökkentené a stresszt, s akár ez is lehetne az a bizonyos kötelező alkotókör.

Szerintem az ötlet jó, a megvalósítás persze már más lapra tartozik.

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Az alábbi írás már egyszer megjelent az [origo] főoldalán. Egy tanár szerint az alább szereplő állítások valóságosságát a blogom léte önmagában cáfolja. Ööö… nem. Nem rólam van szó benne.

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (egy tanár kiabálva veszekedett velem a róla írt poszt miatt – azokról már ne is beszéljünk, amikről csak másodkézből értesültem) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom Nincs szó argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül. Minek akkor a tanárértékelés? Oké, hogy egy füstölgő kupac trágya, de akkor is… vagy pont ez a baj? Annyira semmitmondó, szürke, jelentéktelen, értéktelen dolgok jönnek ki a tanárértékelésből, hogy a tanárok fejében meg sem fordul, mi lehet az ábra egyébként?

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?