Alternativity

Kis összegző az iskolaújságokról általában, egy kis kitekintés a miénkre, majd összehasonlítás egy másikkal.

Mielőtt belevágnék abba, hogy a mi iskolaújságunkról írjak röviden, hadd írjam le, szerintem milyen egy jó iskolaújság. Egyáltalán, hogy mi a célja.

A következő két végletet tudom elképzelni: az egyik az, amikor az iskolaújság, nevéhez híven, az iskola aktualitásairól ír, már-már közlönyformában, vagy azt tárgyalva. A másik pedig az, amikor az iskolaújság tök feleslegesen iskolaújság, lehetne akár egy blog is, mert kizárólagosan filmkritikákkal, olvasmányélményekkel, nagyvilági dolgokkal foglalkozik. Az ilyen újság olvasóközönségét teljesen felesleges az iskolapolgárok körére korlátozni. Arra természetesen nagyon jó, hogy nevelje a jövő újságírópalántáit, tájékoztatásra viszont alkalmatlan.

Mi hát a cél? – teszem fel a kérdést. S ha már itt tartunk: mi nyújt tájékoztatást, ha nem az iskolaújság a maga korlátozott interaktivitásával? A szülői értekezlet mintájára vezessük be a gyereki értekezletet is, vagy mi? Szerintem egy iskolaújság – lévén iskolaújság – elsősorban az iskoláról kell, hogy szóljon. Az iskola dolgairól tájékoztasson, formáljon róluk véleményt.

Ha a fenti két végletet nézem, a Szubjektív, az AKG iskolaújsága mondjuk négyötödrészt a skála filmkritikai feléhez tart.

Természetesen ne feledjük el, hogy a lap csupán egy alkotóköri foglalkozás terméke. Hetedikben kötelező a kézművesfoglalkozás, nyolcadikban és kilencedikben pedig legalább egyet kell választani a tényleg nagyszámú és sokrétű választékból. Ezeknek egyike a Szubjektív, melynek szerkesztőségében a rendszer logikája alapján túlnyomórészt nyolcadikos és kilencedikes diákok találhatóak. Amikor én voltam szerkesztő, ha jól emlékszem, egy híján mindenki ebből a két évfolyamból került ki. De lehet, hogy mindenki. Egyébként akkoriban a szerkesztőségi üléseken való részvételt is igen lazán vettük. A húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult. Az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak. Emlékeim szerint az idő legnagyobb részét az első vette el(talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet.

A lap a Filmklub alkotókör filmkritikai, filmajánló lapjaként indult, nem egy hagyományos iskolaújság, hanem egy magazin. Így nem véletlen a címe sem (figyelem: Szubjektív!), és az sem, hogy sok ideig kizárólag, majd később túlnyomó részben kritikákból, ajánlókból állt. Folyamatosan nőtt benne a közéletről, az iskoláról szóló cikkek aránya, így ez lett a fóruma az iskolai ügyek kitárgyalásának is - más híján (kiemelés tőlem – TooNormal). De annak nincs akadálya, sőt, határozottan támogatnék olyan újságot, ami betöltené az iskolaújság funkcióját, és végre konkurenciája lenne a lapunknak. Aki iskolai ügyekkel komolyabban foglalkozó iskolaújságot szeretne, annak nem a száját kéne jártatnia, hogy hogyan is kéne ezt (kiemelés tőlem – TooNormal), hanem a piacra kéne lépnie, és ott megmérettetnie magát. A támogatásomat megkapja.

- a felelős szerkesztő, egyben az iskola tanára

Egyébként azt sem értem, miért kell a nyomtatott verziót erőltetni – nálunk legalábbis ez az elsődleges, illetve létezik az AKG-n egy alweboldal kb. fél éves késéssel frissített archívummal és elvileg(!) havonta megjelenő papíralapú verzióval. 2011 van, miért nem blog, miért nem alapvetően netes felület? Miért korlátozzuk az olvasóközönséget a diákságra, ha már amúgy sem a suliról írunk elsősorban? Nem lenne nyomtatási költség sem, helyette lenne AdSense. Nem lenne lapzárta, lenne helyette bármikori posztolás. Nem lenne egy halom papír, lenne helyette hivatkozás, komment, reblog, facebook – utóbbi a jelenleginél kicsit intenzívebben.

Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is

A közelmúltban akadtam rá a Politechnikum iskolaújságjára, a Poligráfra. Meg voltam döbbenve. Interjú diákokkal, iskolabírósági hírek, dolgozatstatisztikák, tanulmányi versenyek, a lap által szervezett műveltségi vetélkedő, diákok által díjazott tanárok, hiányzások, tájékoztatók, pályázatok, közérdekű információk, tábori élmények! És ami a leginkább tetszett: nincs egy átkozott filmkritika sem. Na, ilyen egy iskolaújság. Régen (ezredforduló előtti archívumok) többé-kevésbé a miénk is ilyen volt. Lesz ilyen valaha?

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

Ez az írásom általános iskolai emlékeim egyik legszebbikét, az ún. „Misi-órákat” fogja feleleveníteni. Szerintem az AKG-ban sem jönne rosszul egy ilyen.

Nem szoktam ilyet tenni, de most külön megkérném olvasóim, hogy aki teheti, a blogon vagy máshol, akár személyesen, de mondja el, mit gondol erről a javaslatról.

Nem egy alkalommal dörgöltem már az orrotok alá, hogy egész életemben alternatív iskolákba jártam. Most kivételesen gyakorlati okom is van rá: szeretnék ugyanis mesélni az első (tehát a Rogers előtti) általános iskolám egyik különleges órájáról. Az órát az iskolapszichológusunk (mint a címből biztos rájöttetek, csak Misi néven emlegettük) tartotta, hetente egyszer.

Szituációs játékok, agyas feladványok (a klasszikus „Egy férfi este lefekvés előtt lekapcsolja a villanyt, majd nyugovóra tér. Reggel amikor szobája ablakából kitekint olyat lát, amitől öngyilkos lesz.”-feladványra, illetve a variációjára például máig emlékszem, hogy harmadikban egy egész óra és némi segítség árán, de megfejtettük), különböző befejezetlen szituációs képregények (amiket mindig vicces hülyeségekkel töltöttünk ki)… egy kis pszichológia, egy kis vidám agytorna, egy kis színjátszás, közösségépítő jó szórakozás.

Igazából bárki tarthatná ezt az órát. S amennyire sok, hm, furcsaságot passzírozunk bele az órarendünkbe alapjáraton, szerintem ezt is be lehetne építeni valamilyen formában. Minden különösebb cél nélkül. Szerintem a tanárnak és a diáknak is lazítás lenne, a közösségépítő és egyéb elemektől most akár el is tekinthetünk (bár minek) – a szervezés persze egy teljesen más kérdés.

Lehet, hogy ez annyira egyedi volt nálunk, hogy senki sem csinált még hasonlót, s ezért nem jutott senkinek eszébe megvalósítani. Szerintem egy próbát megérne, ha máskor nem, hetedikben-nyolcadikban. Összefogná a gyerekeket, a tapasztalatok visszajuthatnának a patrónushoz, aki így többet tudna csibéjéről (ha már a pedagógiai program elképesztő elvárásokat tanúsít e téren), csökkentené a stresszt, s akár ez is lehetne az a bizonyos kötelező alkotókör.

Szerintem az ötlet jó, a megvalósítás persze már más lapra tartozik.

Az AKG tényleg rendkívül sokféle szakkört (alkotókört) indít, a tűzzománc-iskolaújság-film-fotó-színjátszók-irodalmi önképző lánc még csak a legklasszikusabbak közé tartoznak. Azt leszámítva, hogy itt is idő, míg tisztázódik az órarend, a rendszer aránylag jól működik. A címbeli probléma a nagy választéknak hála szerencsére ritkán fordul elő, de azért még így is meg tud mérgezni foglalkozásokat. Egyszerű(?) megoldási javaslat alant.

Ha esetleg valaki nem olvasta volna korábbi posztomat a hetedikes alkotóházról (kézművesmunka, varrogatás, kiscöncöle-nagycöncöle), az esetleg tegye most meg, ugyanis az ott leírt problémásabb aspektusok fognak visszaköszönni majd. Tudni kell, hogy az AKG-ban az alkotóköröket egy ideig kötelező látogatni.

Kötelezően választható. Hetedikben mindenkinek a fent már linkelt alkotóház gyönyöreit kell élveznie, majd nyolcadikban és kilencedikben kötelezően kell legalább egy szakkört választania a tényleg hatalmas kínálatból (ha nincs húsz, egy sincs). Alapjáraton ez a nagy választék elősegíti a „megúszós választást”, mivel a gyerekek legnagyobb része tud olyan szakkörre menni, ami érdekli is.

De mi van akkor, ha nem tud vagy nem akar? Ha a tény, hogy év végén jegyet kap a három évig kötelező alkotókörre, arra ösztönzi, hogy inkább egy lazát keressen magának? Egy olyat, ahol ismeri a tanárt és tudja, el lehet lavírozni egész évben?

Ha ez csak az ő dolga lenne, nem érdekelne különösebben, elvégre a magánügy az magánügy. Igen ám, de mivel egy alkotókörről beszélünk, ahol produktív munka zajlik/zajlana, már amennyiben erre mód van, igencsak fojtogató tud lenni a bliccelgető, „majd legközelebbre csinálok valamit”-hozzáállás. Minden személyeskedés nélkül, de amikor valaki nyolcadikban az irodalmi önképző honlapcímének a gooogle.com-ot javasolta, hogy a webcímet elírók odakerüljenek, feltételezi, hogy a dolog komolyságát nem igazán látja. Na persze egy szándékosan alternatív weboldal esetén még akár érthető is lenne. Ez most azonban lényegtelen. Elég az hozzá, hogy az önképző egy évvel később el sem indult (idén szerencsére ismételten igen). Meg tudom érteni. Ha az elkészült írások mennyiségét nézzük… kukk itt. Ugyanez az idei évre is igaz valahol, de legalább kreatív munka zajlik. Nyolcadikban még valamiféle sportrovat is létezett (volna), én egy elkészült írásról sem hallottam. Kontrasztképpen: ez egy tizenöt perces munka volt

Csupán azt akarom ezzel demonstrálni, hogy nem az egyén magánügye az, ha alibizik a szakkörön: az egész foglalkozásnak rosszat tesz vele. Még akkor is, ha jegyet kap év végén (érdekelne, milyen jegyek társultak ezekhez a teljesítményekhez egyébként), és ezáltal következménye van hozzáállásának, a tanár tudomásom szerint ki nem dobhatja a diákot a szakkörről – vagy ha igen, nem teszi.

Természetesen csak azokról az alkotókörökről tudok beszélni, amiken részt vettem: alkotóház, Szubjektív és irodalmi önképző – tapasztalataim mindháromra vonatkoznak, s még az iskolaújság esetében jelent meg leginkább (egyáltalán). A javaslatom az lenne, hogy adott elvégzendő feladatmennyiséget állapítsunk meg… illetve nem, ez már megvan. Mindössze az az apróság hiányzik, hogy nincs következménye a minőségi vagy mennyiségi elmaradásnak. Kevés dolgot gyűlölök jobban annál, mint amikor a tanár szinte vagy szó szerint kérleli a diákot, hogy csináljon már végre valamit. Ha rajtam múlna, futna valami átkozottul egyszerű alkotókör, ami nem igényel sok energiát az azt tartó tanár részéről (nem is feltétlenül muszáj, hogy alkotókör legyen egyébként, akár tanulószoba is lehetne, igazából az a legegyszerűbb kérdés, hogy kitaláljunk ide valami megfelelőt), ami órarendi tárgy lenne. Ugyanúgy, mint az összes többi alkotókör (khm, jegy). A tárgyat ki lehet váltani más alkotókör(ök)re való jelentkezéssel. A tárgy hetediktől kilencedikig „él”. A csavar annyi, hogy ha a tanár nem elégedett a diák teljesítményével az alkotókörön és/vagy nem felel meg az előre megállapított normáknak, a diák automatikusan be-, illetve visszakerül ebbe az egyszerű, kötelező tárgyba. Az alkotókörökön csak az vegyen részt, aki alkotni akar. Arról is lehetne értekezni, van-e értelme annak, hogy kötelező és jegyre menő dolog. Az azonban biztos, hogy senkinek sem tesz jót az alibizés. Sem az alibizőnek, sem a foglalkozás többi résztvevőjének, sem a tanárnak.