Alternativity

Vizsgakészülés, apróságok és természetesen maga a vizsga. Bónusz: Sacher-torta!

A hétfői nyitáson viccek helyett Fukushima volt a téma (ismét). Tök jó. Minden bántás nélkül mondom, szerintem nagyon jó dolgok születnek abból, ha a suszter a kaptafánál marad.

A hét németórái egyébként most aztán tényleg száz százalékig a vizsgára való készüléssel (illetve egyszer vicces feladatokkal) telt, mivel kivégeztük a harmadik tankönyvünket is. Rituális égetés vagy akasztás nem volt, sem a Koránhoz hasonló tárgyalás.

Médián némafilmezünk és nevetünk, illetve filmplakátokat vizsgálgattunk.

Angolóránk kapcsán talán az egy érdekes apróság lehet, hogy Fukushima-ügyben olvastunk egy még meg nem jelent cikket – ez ahhoz vezetett, hogy angol nyelven(!) konkrétan összeraktuk és végigvettük mindazt, amit egy laikus jó esetben el tud mondani az atomerőművek működéséről és a bennük zajló folyamatokról. Fizikaóra angolul? Különös volt, nagyon érdekes.

Április huszadika a nagy, egész éves projekt leadási ideje (hamarosan újra írni fogok róla). Zajlik hát a hajrázás szinte mindenkinél, kinél jobban, kinél kevésbé. Az egészet megspékelik a mostani hét elejét magában foglaló harmadik „Kreatív Napok”, mely során, ki nem találnátok, egy kis projektet kell elkészíteni. Erről majd pár napon belül.

Jövő hét végén érkeznek a cserediákok (róluk is fog szólni majd a jövő utáni hét), így a fenti hét csütörtök délutánján a programokat szerveztük ill. aki akart, megejthetett egy utolsó utáni szóbeli-próbát. Ja, és bár nem része a haladási naplónak, de echte Sacher-tortát is ettünk, rá lehetne szokni. :)

A péntek a nyelvvizsga napja volt. A szóbeli kicsit csúszott, így az irodalmi önképzőt annak kezdete után egy szolid fél órára otthagytam, agyamat németre váltottam át, majd visszajöttem folytatni ott, ahol abbahagytam. A vizsgaeredmények már meg is lettek hétfőre (az ember annak fényében tudja ezt a leginkább értékelni, amikor anno 3 heteket kellett várnia egy epochazáró eredményére), nem lettek rosszak. Kíváncsi leszek a B2-re.

Egy különlegesség: a könyvtárakról és iskolai funkciójukról szóló írásomhoz érkezett egy nagyon érdekes hozzászólás az iskolánk könyvtárosától – technikai okokból itt tudom csak lehozni:

---------------------------------------------------

Kedves  AlterNaty!

Nem fogok sopánkodni -mint a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől címet viselő beszélgetőskönyv két nagyöregje, Umberto Eco és  Jean Claude Carierre teszi-, nem esem kétségbe a felvetéseidtől, ellenben jólesően nyugtázom, hogy kritikád tárgyává lettünk végre mi is (no, nem személy szerint a könyvtárral sáfárkodó könyvtáros tanárok, de maga az intézmény/ a szervezet ),  tehát létezünk, vagyunk, számodra is, nem csak  köztes megállóként a virtuális világba, de mint problémadomb, hegynek neveznem szerénytelenség volna.

Most csak egy villám reagálást engedj meg, aztán ha tudom (idő/erő) folytatom!

Bejegyzésed két mulasztásomat is eszembe juttatja:

-Az elmaradt röpiratomat.

T.i.  2006-ban, pont a ti hetedikes generációtokon/évfolyamotokon vettem észre, figyeltem meg, hogy bizony nektek - közületek sokaknak-  a sz.gép/internet lehetett az első benyomás, mint látvány, mint fizikai valóság  és nem a könyv. Valószínűleg jól érzékeltem azt is, hogy többet láthattátok szüleiteket gép előtt a klaviatúrát pötyögtetve, mint könyvet olvasva.- Igen erről szerettem volna akkor beszélni a kollégáknak, hogyan s miből jutottam erre a következtetésre, mit tapasztaltam, mi ebben az érdekes és nyugtalanító, mi ebben a reményteljes és felszabadító! - Azóta ezt megtették mások, de akkor a hazai pedagógiai berkekben erről még nem sok szó esett; hogy lenne még ma is mit mondani erre, a te kicsit technicista/ pragmatista megjegyzéseid is figyelmeztetnek.

-A nálatok -hetedikben elmaradt - bevezetés a könyvtárba programunkat.- (Bár ez ügyben nem vagyok teljesen elmarasztalható, valami furcsa véletlen, szervezési gubanc nem engedte, hogy a tanulásmódszertan keretében jöhessetek hozzánk, találkozhassunk veletek; de lehettem volna harcosabb; ezt azóta is bánom,  pótolgatjuk, különböző szakórákon…na, de az első benyomás az iskolában…lsd mint fent)

A többi meg csak indulat!

Ne akarja már Fiatalember a múltat végképp eltörölni! – Nehogy a tudásnak, az információszerzésnek-átadásnak-vételnek-cserének-stb csak egyetlen érvényes technológiáját ismerje el!-

Nehogy már ne tudja: nem könyvtárhasználatra, de egy létező kultúra megismerésének, gazdagságának, lehetőségeinek, kimeríthetetlenségének el nem felejthető valóságára szeretnénk a figyelmet irányítani (bocsánat, hogy ehhez kell egy kis betűrend/abc ismeret, meg ehhez hasonló jelentéktelenségek..).- Hogy Könyvtár és Világháló egymást erősítő univerzális eszközök.

Végül Radnóti –talán megbocsájtja nekem- profanizálva-:

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…

Üdv, misleyjudit kőtáros

---------------------------------------------------

Most hadd mellőzzem a már annyiszor megejtett ömlengésemet, melyet mindenkinek megadok, aki nem csak legyint arra, amit csinálok – ha személyesen is, de mi már, azt hiszem, megejtettük ezt. :) Szeretnék bízni abban, hogy írásom elsősorban a könyvtárak iskolai használatáról szólt – nyilvánvalóan ez nem minden, talán hiba is, ha az ember megpróbálja különválasztani ezt a könyvtártól, mint intézménytől, de én erre tettem kísérletet a hivatkozott írásomban. Szerintem pedig egyébként az, hogy a könyvtárak által jelentett információforrás egyszer majd elkerülhetetlenül más formában él majd tovább, egy természetes folyamat része. Persze nem kizárt, hogy ez majd – most a hasamra ütök – egy virtuális könyvtár formájában manifesztálódik majd, ahol az ember a virtuális kezével a virtuális polcról a virtuális könyvet veszi le… a forma, mint olyan, az egy dolog – ennek továbbélésében nem vagyok teljesen biztos, hogy őszinte legyek. A tartalom továbbélésében biztos vagyok.

Erről esetleg később majd bővebben is. Most csak így (rám nem jellemző módon) röviden, bár nagyon érdekesnek találom a kérdéskört.

Más téma: nagyon megnyugtató, hogy az ember csak megkapja hétről-hétre azt a három-négy gratulációt és bíztatást ismeretlen ismerőseitől és másoktól, hogy biztos legyen benne: jól csinálja, amit csinál – és megéri csinálni. Az ilyenek mindig megerősítenek abban, hogy nem a „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” esete áll fenn.

Végezetül egy érdekes olvasmány arról, hogyan kezel egy kis közösség egy problémás, ámde tehetséges 15 évest.

Eredetileg egy sokkal finomabb levelet tettem ki, amikor megtudtam, hogy az iskolaújság nem fogja lehozni ezt az írásomat. Sajnos a reakció kimerült a „jaj de igenis azt írtad, hogy agymosottak”-ban. Innentől kezdve úgy érzem, minek finomkodjak? Úgysem lesz ebből diskurzus. Íme hát az, amit először írtam válaszul az iskolaújság szerkesztőségének igencsak szórakoztató levelére.

Hiába reméltem (csak remélni tudtam, mivel nem tapasztalhattam eddig), hogy kritikai hangvételű írásom végül majd bekerül az iskolaújságba, ez nem fog megtörténni. Ennek elsősorban két oka van és mind a kettő megmosolyogtató. Az alábbiakban a szerkesztőségtől kapott levélre reagálok pontról pontra.

Kedves Kelemen Csaba Herkules! – indul a levél.

A blogodon megjelentetett cikked szerkesztőségünk nem fogja újraközölni.

Nem tökölünk, a lényeggel kezdünk. Király.

Amennyiben valóban ezt szeretted volna, nem teszed közzé a cikket, csak akkor, ha elutasításra találsz – ezt így szokás a médiában.

Ó, szóval valójában nem is szerettem volna, hogy leközöljék? Az áldóját, észre sem vettem! De jó, hogy a Szubjektív szerkesztősége megmutatta a fényt és az igazságot!

Másodközléssel lapunk nem foglalkozik, ez csak olyan esetben fordulhatna elő, ha egy cikknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk.

Ahhoz képest, hogy nemrég a felelős szerkesztő (az iskola egyik tanára!) még azzal érvelt a hozzászólások között, hogy a Szubjektív csupán egy szakkörből kinőtt valami, ami kvázi kényszerből lett iskolaújság és már csak ezért is hemzseg a film- és könyvkritikáktól, hirtelen valahogy mégis „a lapunk” fontos és a jelek szerint kőbe vésett szabályaira hivatkozik a levél. Kicsikéim, ha az újság tényleg komoly iskolaújság, ne írjatok filmekről. Ha filmekről írtok elsősorban, ne dobálózzatok nagy és fontoskodó kifejezésekkel (már maga a címlap ügye is az volt), hogy „a lapotok” meg „így szokás a médiában”.

Sőt, kapaszkodjatok meg: sem a Szubjektív, sem a blogom nem egy jelentős médium, én egyiket sem nevezném komoly, súllyal rendelkező, a média világában forgó intézményeknek. Maguknak és magukért léteznek, az iskolájuknak. A nagy média „szabályaival” dobálózni – mint már mondtam a címlap kapcsán is – fontoskodó és nevetséges. Ezért sem teszem.

A másodközlésről még annyit, hogy ha ez lenne az elzárkózás valódi oka, már a blogon való lehozatal pillanatában közölhette ezt volna velem példának okáért mondjuk a blogon rendszeresen kommentelő felelős szerkesztő. Nemde? Nem látom lelki szemeim előtt a fűtött szerkesztőségi vitát, ahogy páran amellett érvelnek, hogy igenis a fontos és sérthetetlen másodközlési szabály ellenére hozzák le írásomat, hogy aztán a kemény többség vasökle lecsapjon és közösen megfogalmazza ezt a levelet. Ha tényleg a fenti tény lenne a le nem közlés oka, ezt az első pillanatban közöl(het)ték volna velem akár a blogom felületén, akár levélben. A felelős szerkesztő már csak tudja, nem keveset foglalkozott az írásommal - vagy a blogommal általában, ha már itt tartunk.

És elnézést azoktól, akiket ez sért, de egy iskolaújságnak komolyan az az elsődleges oka arra, hogy nem közli le írásom, hogy az már megjelent egy PageRank 0-s blogon? Innentől kezdve a nagy és fontos Szubjektív nem vállal másodközlést? Ez egy iskolaújság, fiatalok. Nem egy HVG. Ez az egész csak játszásiból megy.

Ha továbbolvasunk, láthatjuk a szerintem sokkal fontosabb okot a le-nem-közlésre.

A másodközléstől való elzárkózás annak is köszönhető, ahogy szerkesztőségünk tagjairól a cikkben beszélsz (pl. agymosottak), és ahogy a cikkben említesz fel az olvasók számára érthetetlen, sejtelmes utalásokat („Google és Mr. Page barátunk”).

Idézek magamtól: „Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után)” – senkiről nem írtam, hogy agymosott lenne. Ellenkezőleg, azt írtam, hogy a szerkesztőség egységes állásfoglalása talmi és jelentéktelen – erre válaszolni talán még fontosabb lenne, mint egy pejoratív szóba kontextusán kívül belekapaszkodni.

A „sejtelmes utalásokhoz” meg annyit, hogy amikor még szerkesztőségi tag voltam, az írásokat, nos… szerkesztették. Átnézték és picit átírták, például az ilyen „sejtelmes utalásokat” kiszedték. A jelek szerint külsős írásra (vagy csak az enyémre? nem tudom) nem vonatkozik ugyanez.

A cikked nem vitairat, hanem lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás, így ezzel a stílussal vitába szállni sincs szándékunk. Ez a stílus maradjon a blogod jellemzője, mi egységesen úgy gondoljuk, hogy nem támogatjuk ennek a durva stílusnak az elterjesztését.

Most kezdjem el magyarázni, hogy az írásommal húszból tizenkilencen egyetértettek? Mindegy is. Struccpolitika.

Az írásomban úgynevezett érvek és úgynevezett tények vannak. Ezeket persze ki lehet forgatni (amikor azt írom, hogy jobboldali orgánum nem jelent meg üres címlappal és a felelős szerkesztő azt válaszolja, hogy a Magyar Hírlap tiltakozott, elfelejtkezik arról az „apróságról”, hogy én szigorúan az üres címlapról, mint olyanról beszélek) és figyelmen kívül is lehet hagyni. Olyan dolgokról írok, mint világnézeti kérdések, mint politika, mint az iskolaújság és az általa képviselt iskola viszonya, mint a fiatalok politikai érettsége… de persze, legyen csak egy „lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás” a szerkesztőségi tagok szemében, nem az én veszteségem. Nem én játszom fontos hírorgánumot, nem én teszek úgy, mint ha fontos ember lennék.

Ja, és senki sem kérte, hogy szálljanak velem vitába, ez a felelős szerkesztő önként vállalt keresztes hadjárata. Én csak azt kértem, hogy hozzák le az írásomat. Ehhez igazán semmi köze annak, hogy milyennek találja a szerkesztőség (erről is lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg mindenki így és ennyire így látja-e a helyzetet, furcsállnám) a blogomat. Semmi a világon.

Felelős szerkesztőnk válasza viszont a blogodon olvasható, azt már több mint egy hónapja nem méltattad válaszra.

Ez már csak kicsinyeskedés. Szintén semmi köze ahhoz, amit írtam vagy ahhoz, hogy ezt lehozzák-e bárhol is. Ráadásul még nem is igaz az állítás: leírtam, hogy én a továbbiakban ebben a vitában nem kívánok részt venni, és átadom az utolsó szót. A jelek szerint ez nem egy civilizált megnyilvánulás - olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőség egy emberként ítéli el szörnyűségesen immorális önként választott csendemet.

Válaszlevelünk publikálásához hozzájárulunk.

Ó, mily megtisztelő! Köszönöm néked, Fontos Szubjektív!

A Szubjektív szerkesztősége

Köszönöm mindenkinek, hogy követte a „címlap-sztorit”. Szerintem érdekes történet volt, még ha a vége kiábrándító is lett. Részemről vége: elfogadtam a döntést, véleményemet fent olvashatjátok róla. Azt hiszem, a fontoskodás újabb eklatáns példáját láthattuk.

Hogy Várnai Lászlót idézzem: maradt a blogolás. Nekem tökéletesen megfelel.


(Iskolaújságunkról és az iskolaújságokról általában itt írtam - a szerk.)

Nálatok is ki kell öltözni fekete-fehérbe a (nyelv)vizsgára? Nem? Utálnátok? El kell, hogy szomorítsalak titeket: nekem nyolc, miben akarnak minket vizsgáztatni. Ami nem nyolc, az a veszélyes precedens, amit a következmények hiánya teremt.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legeklatánsabb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.

És továbbra is azt javasolnám, hogy ne állj meg azon a ponton, hogy valamiről kijelented hogy szar. Írd le hogy hogyan lehetne jobb, ha már elszaródott. Illetve, ha látsz valamit a lejtőn megindulni, hogyan fordítanád meg. Ettől nem tűnnél okoskodónak, vagy más dolgába beledumálónak, sőt. (Cradle)