Ha van egy iskola, ahol 100%, hogy tanulmányaid során legalább egyszer minden évfolyamtársaddal fogsz közösen dolgozni, az az AKG. Ez egyszerre jó is és rossz is, azonban ahogy egyre inkább kialakulnak a demarkációs vonalak a társaságok közt, egyszer csak szimplán feleslegessé válik.


Nyilvánvalóan jót tesz, ha az ember minden osztálytársával összekerül valamilyen formában. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor szívja a fogát, mert a leghülyébbhez csapták oda, de ennél jóval gyakoribb, hogy a közös munka végén már mást gondol az illetőről. Írom ezt úgy, hogy az én tapasztalataim a legritkább esetben igazolták ezt a feltételezést.

Akik végigolvasták a fogalomtárat, már ismerik a rengeteg csoportot, amik szerint óráinkra járunk. Hadd egészítsem ki azt a fejtegetést! Egyrészt már a nyitótáborban (egyes kultúrkörökben gólyatábor) is hat csoportban vagyunk, ez véletlenszerű. Nyilvánvalóan már itt is kialakulnak különböző kapcsolatok. Ezek után jön ugye a csibe, s ennek kapcsán a kupac – s vele párhuzamosan az angol csoport. A délutáni dupla tornaórákon és a hetedikes alkotókörön (itt lehet olvasni róla) nemek szerint voltunk szétosztva, később meg ugye jöttek az önként választott foglalkozások is, ahol újabb emberekkel kerülünk össze… a különböző fesztiválokon, esetleg néhány témahetes programon meg pláne. Aztán voltak olyan órák, ahol csak névsor szerint szétvágtak minket, vagy ahol több angol csoport volt együtt. Tizenegyedikben meg ugye jön a nyelvi év, újabb csoportosítás. Az meg csak hab a tortán, hogy az epochális órákon is igyekeznek a lehető legjobban variálni a csoportmunkát (s ne feledjük, például a történelemórákon szinte sosem volt egyéni munka, hetedikben nem is tudtam vele mit kezdeni). Voltaképp tehát biztosítva van, hogy mindenkivel együtt fogsz dolgozni valamikor, valamilyen formában.

Napjainkra már természetesen eljutott a pedagógusszakma oda, hogy a csoportmunka hasznos. Ezt nem áll szándékomban megkérdőjelezni. Tavaly, az utolsó epochális évben azonban sokunkban felmerült egy kérdés: mi a francnak kell véletlenszerű csoportokat felállítani olyankor, amikor már kialakultak a jól működő munkaközösségek?

A törinél pláne felmerül a kérdés, elvégre négy évig dolgoztunk csoportokban, minden epochában másképp – ez az első három évben tizenötféle csoportot jelent, s higgyétek el, szerintem kis túlzással mindenki megjárt mindenkit. Itt mondjuk még aránylag jól volt megoldva a dolog, gyakran a csoportok fele választható volt, a másik fele meg véletlenszerű. Ez egy remek rendszer, már ha tényleg muszáj ilyenkor is randomizálni.

A matekórákon volt a legrosszabb. Kialakult egy remekül működő, különböző szintű tanulókból összeálló hajtós társaság, nyolc fővel. Tényleg csodásan működött, s örülök, hogy tagja lehettem. Egy darabig, mint minden önszerveződő koncepciót, hagyta is működni a matektanárunk. Igen ám, de mivel beismerten nem tudta a maradék gyerekeket olyan csoportokba rakni, amiben dolgoztak is volna, mindig szétbontotta társaságunk – de legalább sajnálkozó arckifejezéssel.

AKKOR MINEK A CSOPORTMUNKA?!

Megértem azokat, akik szerint a fenti írás olyat kritizál, ami egy körzeti suliban amúgy sem nagyon jelentkezik, s ha igen, nem ilyen szinten. Ezektől az olvasóktól szeretnék elnézést kérni, hogy az AKG-t saját magához mérve kritizálom.