Ismét van egy cikk az oktatásért felelős államtitkár kapcsán az Origón, címe: „Hoffmann: A gyereket kell tanítani, nem a tantárgyat” – itt olvasható. Ehhez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.

A címben szereplő állításról csupán nagyon röviden értekezik a cikk, nemrég azonban beszélgettem valakivel erről a kérdéskörről, így arra gondoltam, ide is leírom az álláspontom.
(Ajánlott olvasmány: Személyiségközpontúság – hol jelenhet meg?)

A beszélgetés során elsősorban a „leadandó anyag” koncepciója volt számomra teljesen idegen. Az én kiindulópontom az, hogy az iskolák (itt most általános iskolákra gondolok elsősorban, részben gimnáziumokra is) egyenlőségre épülnek: adott egy osztály, benne random összekerült gyerekekkel – és affinitásuktól, képességeiktől függetlenül mind ugyanazt fogják – elvileg – megtanulni.

Gyakorlatilag azonban nem: a gyerek, akik, matekból kitűnő, versenyekre jár és magától extra dolgokat megtanul a témából, érthető okokból sokkal többet foglalkozik ezzel a tárggyal, mint mondjuk a történelemmel, melyhez semmi érzéke, nem tartja fontosnak és csak túl akar lenni rajta: letudja kettessel és megy vissza a matekkönyvhöz (közben bizonyára arra gondol, hogy a töri értelmetlen).

És mindennek ellenére a rendszer sajátosságai miatt ugyanannyi tanórát foglalkozik mind a kettővel. A történelemtanításra szánt órák nettó hatékonysága érthető okokból alacsony, az idő elvesztegetett. Képzeljük el, milyen matekos lenne Példa Pálból, ha azt az időt is kedvenc tárgyára fordíthatta volna. Én úgy gondolom, egységesített meg-nem-tanított tananyagrészek miatt nem foglalkozni az erősségekkel igen nagy hiba. Már nagyon korán látszanak a „végletek”, hogy melyik tárgy az, amelyikkel a gyerek semennyire vagy nagyon-nagyon foglalkozik, időben kellene ezzel kezdeni valamit. Szerintem az erősségekre kellene építeni – s bár az én elképzelésem természetesen kezelhetetlen flexibilitást igényelne, tetszik a félmondat. Végre nem arról van szó, hogy milyen anyagot kell leadnia az iskolának.

Abban nem vagyok teljesen biztos, mit ért „nemzeti műveltség” alatt, de nem tetszik a kifejezés. Globalizáció van, hahó. Történelem és irodalom esetén teljesen jogosnak érzem, hogy sok időt töltünk a hazai témákkal (bár irodalommal alapvetően többet foglalkoznék), de például a természettudományok esetében feleslegesnek érzem azt a fajta részletességet, mint az Alföld tájai.

A tankönyvekről esett még sok szó a cikkben. Eszerint „egy-egy tantárgyhoz a kerettantervhez illeszkedő, kötelezően választandó tankönyv lesz, ez viszont nem zárja ki, hogy más könyvből is lehessen tanítani.” Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből valami, és ha igen, hogy – már csak azért is, mert nálunk (szinte?) mindennek saját könyve van, a történelemkönyv koncepciójával én speciel nem is vagyok elégedett, önálló tanulásra és felkészülésre ugyanis alkalmatlannak találom.

Az egységesítés egyébként szerintem nem rossz ötlet – a jelen magyarországi helyzetben. Szerintem az lenne az ideális, ha az iskolák és az oktatási koncepcióik versenghetnének egymással, mindenhol másképp taníthatnak és a szülők a nekik leginkább tetsző rendszernek „vetik alá” gyermekeiket.
Ma persze ez nem lehetséges nálunk, már csak pénzügyi okokból sem, hogy a legkézenfekvőbb ellenérvvel hozakodjak elő. A túlnyomórészt körzeti sulik világában szerintem nem rossz ötlet az egységesítés.