Alternativity

Eredetileg egy sokkal finomabb levelet tettem ki, amikor megtudtam, hogy az iskolaújság nem fogja lehozni ezt az írásomat. Sajnos a reakció kimerült a „jaj de igenis azt írtad, hogy agymosottak”-ban. Innentől kezdve úgy érzem, minek finomkodjak? Úgysem lesz ebből diskurzus. Íme hát az, amit először írtam válaszul az iskolaújság szerkesztőségének igencsak szórakoztató levelére.

Hiába reméltem (csak remélni tudtam, mivel nem tapasztalhattam eddig), hogy kritikai hangvételű írásom végül majd bekerül az iskolaújságba, ez nem fog megtörténni. Ennek elsősorban két oka van és mind a kettő megmosolyogtató. Az alábbiakban a szerkesztőségtől kapott levélre reagálok pontról pontra.

Kedves Kelemen Csaba Herkules! – indul a levél.

A blogodon megjelentetett cikked szerkesztőségünk nem fogja újraközölni.

Nem tökölünk, a lényeggel kezdünk. Király.

Amennyiben valóban ezt szeretted volna, nem teszed közzé a cikket, csak akkor, ha elutasításra találsz – ezt így szokás a médiában.

Ó, szóval valójában nem is szerettem volna, hogy leközöljék? Az áldóját, észre sem vettem! De jó, hogy a Szubjektív szerkesztősége megmutatta a fényt és az igazságot!

Másodközléssel lapunk nem foglalkozik, ez csak olyan esetben fordulhatna elő, ha egy cikknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk.

Ahhoz képest, hogy nemrég a felelős szerkesztő (az iskola egyik tanára!) még azzal érvelt a hozzászólások között, hogy a Szubjektív csupán egy szakkörből kinőtt valami, ami kvázi kényszerből lett iskolaújság és már csak ezért is hemzseg a film- és könyvkritikáktól, hirtelen valahogy mégis „a lapunk” fontos és a jelek szerint kőbe vésett szabályaira hivatkozik a levél. Kicsikéim, ha az újság tényleg komoly iskolaújság, ne írjatok filmekről. Ha filmekről írtok elsősorban, ne dobálózzatok nagy és fontoskodó kifejezésekkel (már maga a címlap ügye is az volt), hogy „a lapotok” meg „így szokás a médiában”.

Sőt, kapaszkodjatok meg: sem a Szubjektív, sem a blogom nem egy jelentős médium, én egyiket sem nevezném komoly, súllyal rendelkező, a média világában forgó intézményeknek. Maguknak és magukért léteznek, az iskolájuknak. A nagy média „szabályaival” dobálózni – mint már mondtam a címlap kapcsán is – fontoskodó és nevetséges. Ezért sem teszem.

A másodközlésről még annyit, hogy ha ez lenne az elzárkózás valódi oka, már a blogon való lehozatal pillanatában közölhette ezt volna velem példának okáért mondjuk a blogon rendszeresen kommentelő felelős szerkesztő. Nemde? Nem látom lelki szemeim előtt a fűtött szerkesztőségi vitát, ahogy páran amellett érvelnek, hogy igenis a fontos és sérthetetlen másodközlési szabály ellenére hozzák le írásomat, hogy aztán a kemény többség vasökle lecsapjon és közösen megfogalmazza ezt a levelet. Ha tényleg a fenti tény lenne a le nem közlés oka, ezt az első pillanatban közöl(het)ték volna velem akár a blogom felületén, akár levélben. A felelős szerkesztő már csak tudja, nem keveset foglalkozott az írásommal - vagy a blogommal általában, ha már itt tartunk.

És elnézést azoktól, akiket ez sért, de egy iskolaújságnak komolyan az az elsődleges oka arra, hogy nem közli le írásom, hogy az már megjelent egy PageRank 0-s blogon? Innentől kezdve a nagy és fontos Szubjektív nem vállal másodközlést? Ez egy iskolaújság, fiatalok. Nem egy HVG. Ez az egész csak játszásiból megy.

Ha továbbolvasunk, láthatjuk a szerintem sokkal fontosabb okot a le-nem-közlésre.

A másodközléstől való elzárkózás annak is köszönhető, ahogy szerkesztőségünk tagjairól a cikkben beszélsz (pl. agymosottak), és ahogy a cikkben említesz fel az olvasók számára érthetetlen, sejtelmes utalásokat („Google és Mr. Page barátunk”).

Idézek magamtól: „Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után)” – senkiről nem írtam, hogy agymosott lenne. Ellenkezőleg, azt írtam, hogy a szerkesztőség egységes állásfoglalása talmi és jelentéktelen – erre válaszolni talán még fontosabb lenne, mint egy pejoratív szóba kontextusán kívül belekapaszkodni.

A „sejtelmes utalásokhoz” meg annyit, hogy amikor még szerkesztőségi tag voltam, az írásokat, nos… szerkesztették. Átnézték és picit átírták, például az ilyen „sejtelmes utalásokat” kiszedték. A jelek szerint külsős írásra (vagy csak az enyémre? nem tudom) nem vonatkozik ugyanez.

A cikked nem vitairat, hanem lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás, így ezzel a stílussal vitába szállni sincs szándékunk. Ez a stílus maradjon a blogod jellemzője, mi egységesen úgy gondoljuk, hogy nem támogatjuk ennek a durva stílusnak az elterjesztését.

Most kezdjem el magyarázni, hogy az írásommal húszból tizenkilencen egyetértettek? Mindegy is. Struccpolitika.

Az írásomban úgynevezett érvek és úgynevezett tények vannak. Ezeket persze ki lehet forgatni (amikor azt írom, hogy jobboldali orgánum nem jelent meg üres címlappal és a felelős szerkesztő azt válaszolja, hogy a Magyar Hírlap tiltakozott, elfelejtkezik arról az „apróságról”, hogy én szigorúan az üres címlapról, mint olyanról beszélek) és figyelmen kívül is lehet hagyni. Olyan dolgokról írok, mint világnézeti kérdések, mint politika, mint az iskolaújság és az általa képviselt iskola viszonya, mint a fiatalok politikai érettsége… de persze, legyen csak egy „lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás” a szerkesztőségi tagok szemében, nem az én veszteségem. Nem én játszom fontos hírorgánumot, nem én teszek úgy, mint ha fontos ember lennék.

Ja, és senki sem kérte, hogy szálljanak velem vitába, ez a felelős szerkesztő önként vállalt keresztes hadjárata. Én csak azt kértem, hogy hozzák le az írásomat. Ehhez igazán semmi köze annak, hogy milyennek találja a szerkesztőség (erről is lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg mindenki így és ennyire így látja-e a helyzetet, furcsállnám) a blogomat. Semmi a világon.

Felelős szerkesztőnk válasza viszont a blogodon olvasható, azt már több mint egy hónapja nem méltattad válaszra.

Ez már csak kicsinyeskedés. Szintén semmi köze ahhoz, amit írtam vagy ahhoz, hogy ezt lehozzák-e bárhol is. Ráadásul még nem is igaz az állítás: leírtam, hogy én a továbbiakban ebben a vitában nem kívánok részt venni, és átadom az utolsó szót. A jelek szerint ez nem egy civilizált megnyilvánulás - olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőség egy emberként ítéli el szörnyűségesen immorális önként választott csendemet.

Válaszlevelünk publikálásához hozzájárulunk.

Ó, mily megtisztelő! Köszönöm néked, Fontos Szubjektív!

A Szubjektív szerkesztősége

Köszönöm mindenkinek, hogy követte a „címlap-sztorit”. Szerintem érdekes történet volt, még ha a vége kiábrándító is lett. Részemről vége: elfogadtam a döntést, véleményemet fent olvashatjátok róla. Azt hiszem, a fontoskodás újabb eklatáns példáját láthattuk.

Hogy Várnai Lászlót idézzem: maradt a blogolás. Nekem tökéletesen megfelel.


(Iskolaújságunkról és az iskolaújságokról általában itt írtam - a szerk.)

Kis összegző az iskolaújságokról általában, egy kis kitekintés a miénkre, majd összehasonlítás egy másikkal.

Mielőtt belevágnék abba, hogy a mi iskolaújságunkról írjak röviden, hadd írjam le, szerintem milyen egy jó iskolaújság. Egyáltalán, hogy mi a célja.

A következő két végletet tudom elképzelni: az egyik az, amikor az iskolaújság, nevéhez híven, az iskola aktualitásairól ír, már-már közlönyformában, vagy azt tárgyalva. A másik pedig az, amikor az iskolaújság tök feleslegesen iskolaújság, lehetne akár egy blog is, mert kizárólagosan filmkritikákkal, olvasmányélményekkel, nagyvilági dolgokkal foglalkozik. Az ilyen újság olvasóközönségét teljesen felesleges az iskolapolgárok körére korlátozni. Arra természetesen nagyon jó, hogy nevelje a jövő újságírópalántáit, tájékoztatásra viszont alkalmatlan.

Mi hát a cél? – teszem fel a kérdést. S ha már itt tartunk: mi nyújt tájékoztatást, ha nem az iskolaújság a maga korlátozott interaktivitásával? A szülői értekezlet mintájára vezessük be a gyereki értekezletet is, vagy mi? Szerintem egy iskolaújság – lévén iskolaújság – elsősorban az iskoláról kell, hogy szóljon. Az iskola dolgairól tájékoztasson, formáljon róluk véleményt.

Ha a fenti két végletet nézem, a Szubjektív, az AKG iskolaújsága mondjuk négyötödrészt a skála filmkritikai feléhez tart.

Természetesen ne feledjük el, hogy a lap csupán egy alkotóköri foglalkozás terméke. Hetedikben kötelező a kézművesfoglalkozás, nyolcadikban és kilencedikben pedig legalább egyet kell választani a tényleg nagyszámú és sokrétű választékból. Ezeknek egyike a Szubjektív, melynek szerkesztőségében a rendszer logikája alapján túlnyomórészt nyolcadikos és kilencedikes diákok találhatóak. Amikor én voltam szerkesztő, ha jól emlékszem, egy híján mindenki ebből a két évfolyamból került ki. De lehet, hogy mindenki. Egyébként akkoriban a szerkesztőségi üléseken való részvételt is igen lazán vettük. A húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult. Az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak. Emlékeim szerint az idő legnagyobb részét az első vette el(talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet.

A lap a Filmklub alkotókör filmkritikai, filmajánló lapjaként indult, nem egy hagyományos iskolaújság, hanem egy magazin. Így nem véletlen a címe sem (figyelem: Szubjektív!), és az sem, hogy sok ideig kizárólag, majd később túlnyomó részben kritikákból, ajánlókból állt. Folyamatosan nőtt benne a közéletről, az iskoláról szóló cikkek aránya, így ez lett a fóruma az iskolai ügyek kitárgyalásának is - más híján (kiemelés tőlem – TooNormal). De annak nincs akadálya, sőt, határozottan támogatnék olyan újságot, ami betöltené az iskolaújság funkcióját, és végre konkurenciája lenne a lapunknak. Aki iskolai ügyekkel komolyabban foglalkozó iskolaújságot szeretne, annak nem a száját kéne jártatnia, hogy hogyan is kéne ezt (kiemelés tőlem – TooNormal), hanem a piacra kéne lépnie, és ott megmérettetnie magát. A támogatásomat megkapja.

- a felelős szerkesztő, egyben az iskola tanára

Egyébként azt sem értem, miért kell a nyomtatott verziót erőltetni – nálunk legalábbis ez az elsődleges, illetve létezik az AKG-n egy alweboldal kb. fél éves késéssel frissített archívummal és elvileg(!) havonta megjelenő papíralapú verzióval. 2011 van, miért nem blog, miért nem alapvetően netes felület? Miért korlátozzuk az olvasóközönséget a diákságra, ha már amúgy sem a suliról írunk elsősorban? Nem lenne nyomtatási költség sem, helyette lenne AdSense. Nem lenne lapzárta, lenne helyette bármikori posztolás. Nem lenne egy halom papír, lenne helyette hivatkozás, komment, reblog, facebook – utóbbi a jelenleginél kicsit intenzívebben.

Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is

A közelmúltban akadtam rá a Politechnikum iskolaújságjára, a Poligráfra. Meg voltam döbbenve. Interjú diákokkal, iskolabírósági hírek, dolgozatstatisztikák, tanulmányi versenyek, a lap által szervezett műveltségi vetélkedő, diákok által díjazott tanárok, hiányzások, tájékoztatók, pályázatok, közérdekű információk, tábori élmények! És ami a leginkább tetszett: nincs egy átkozott filmkritika sem. Na, ilyen egy iskolaújság. Régen (ezredforduló előtti archívumok) többé-kevésbé a miénk is ilyen volt. Lesz ilyen valaha?

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

Ez az írásom általános iskolai emlékeim egyik legszebbikét, az ún. „Misi-órákat” fogja feleleveníteni. Szerintem az AKG-ban sem jönne rosszul egy ilyen.

Nem szoktam ilyet tenni, de most külön megkérném olvasóim, hogy aki teheti, a blogon vagy máshol, akár személyesen, de mondja el, mit gondol erről a javaslatról.

Nem egy alkalommal dörgöltem már az orrotok alá, hogy egész életemben alternatív iskolákba jártam. Most kivételesen gyakorlati okom is van rá: szeretnék ugyanis mesélni az első (tehát a Rogers előtti) általános iskolám egyik különleges órájáról. Az órát az iskolapszichológusunk (mint a címből biztos rájöttetek, csak Misi néven emlegettük) tartotta, hetente egyszer.

Szituációs játékok, agyas feladványok (a klasszikus „Egy férfi este lefekvés előtt lekapcsolja a villanyt, majd nyugovóra tér. Reggel amikor szobája ablakából kitekint olyat lát, amitől öngyilkos lesz.”-feladványra, illetve a variációjára például máig emlékszem, hogy harmadikban egy egész óra és némi segítség árán, de megfejtettük), különböző befejezetlen szituációs képregények (amiket mindig vicces hülyeségekkel töltöttünk ki)… egy kis pszichológia, egy kis vidám agytorna, egy kis színjátszás, közösségépítő jó szórakozás.

Igazából bárki tarthatná ezt az órát. S amennyire sok, hm, furcsaságot passzírozunk bele az órarendünkbe alapjáraton, szerintem ezt is be lehetne építeni valamilyen formában. Minden különösebb cél nélkül. Szerintem a tanárnak és a diáknak is lazítás lenne, a közösségépítő és egyéb elemektől most akár el is tekinthetünk (bár minek) – a szervezés persze egy teljesen más kérdés.

Lehet, hogy ez annyira egyedi volt nálunk, hogy senki sem csinált még hasonlót, s ezért nem jutott senkinek eszébe megvalósítani. Szerintem egy próbát megérne, ha máskor nem, hetedikben-nyolcadikban. Összefogná a gyerekeket, a tapasztalatok visszajuthatnának a patrónushoz, aki így többet tudna csibéjéről (ha már a pedagógiai program elképesztő elvárásokat tanúsít e téren), csökkentené a stresszt, s akár ez is lehetne az a bizonyos kötelező alkotókör.

Szerintem az ötlet jó, a megvalósítás persze már más lapra tartozik.

Nem kellene egy, a világ kisebb és nagyobb dolgairól való beszélgetésre alapuló, akár fakultatív „tanóra”? Volt már ilyen ötlet?

Rendszeres hírfaló vagyok. Napi rendszerességgel követem a kis- és nagyvilág eseményeit. Hazug politikustól az alkotmánytervezeten át egyéb hülyeségekig. Önmagában megérne egy hosszabb írást, hogy hogyan alakul ki ez a folyamat, hogyan találja meg egy, ebbe az egészbe saját magától belekerülő fiatal azokat az orgánumokat és hangokat, amik érdeklik és amikkel egyetért – ennek azonban itt nincs most helye. Aminek talán van, az az, hogy az AKG-ban talán szintén jól jönne valami ilyesmi. Egy óra, ahol szervezett keretek közt beszélgetnénk a világ dolgairól. Szigorúan csak idősebbeknek – ne értsen félre senki, én csak azt nem szeretném, hogy az ifjabb ifjúság, aminek még annyira sincs kialakult véleménye, mint a 17-18 éveseknek, befolyásolva legyen.

Bár még mindig nem írtam az angolórákról, annyit gyorsan megemlítenék, hogy heti három óránkban folyamatosan a körben ülős-beszélgetős rendszert használjuk (legfelső csoport, a többieknél azért nem így működik persze). Az állandóan fantasztikus hangulat és a sírva röhögés mellett általában komoly témákról beszélgetünk, komolyan – meglepően jól működik a dolog egyébként. Nemrég Líbia és a többi arab ország kaotikus állapota volt a téma. Jövőre lesz Circle Speak, felteszem, az szintén erre fog majd hasonlítani. Ezeket az órákat leszámítva nem is nagyon tudok olyat mondani, ahol valami „aktuális” hosszabb távon előkerül vagy egyáltalán előkerülhet. Médiaórán a WikiLeaks (s ki tudja, később talán Charlie Sheen?) került szóba egyszer meg természetesen a West Balkán, néhanapján (főleg régebben) esetleg a csibén ez-az. Nyitás… ezt inkább hagyjuk. Tanáraink szoktak néha érdekes apróságokról kisebb előadásokat tartani, de ez, lássuk be, nem ugyanaz, mint amit én keresek – mindemellett persze rendkívül érdekesek.

Szerintem megfontolásra érdemes lehet egy, a világ aktualitásait negyven percben átbeszélő, felnőttekkel-gyerekekkel jól összerakott óra ötlete. Nem a tájékoztatás lenne a célja, már csak azért sem, mert az eredendően szubjektív (mind minden). Értelmes és érdeklődő felnőttek és gyerekek beszélgetnének fontos és „fontos” dolgokról a világban.

Természetesen hasonló alapötletre épülve lehetne az általam javasolt kötelező alkotókör valami hasonló dolog, nyilvánvalóan egy kicsit másképp, talán egy fokkal jobban a tényközlésre, az összefüggések megvilágítására helyezve a hangsúlyt a kötetlen véleménycsere helyett (lévén szó fiatalabbakról). Átkozottul nagy felelősség lenne – elvégre valamilyen mértékben világképet formálna. Talán ez több is, mint az átlagos tanári feladat: az információátadás. Hiszen, ha belegondolunk, a matematika vagy a biológia esetén nincs szó szubjektivitásokról, lezáratlan kérdésekről, magánvéleményekről.

Némileg előítéletes, tudom: humán orientációjú tanárok vihetnék hetedikben-nyolcadikban (ill. kilencedikben-tizedikben is) az informáló-tájékoztató jellegű szak/alkotókört, majd utána voltaképp bárki egész egyszerűen társalogna a diákokkal a mindennapi nagyvilági eseményekről.

Az enyhén ironikus, hogy a fenti forgatókönyv esetén valószínűleg én magam lettem volna egyike azoknak, akik kevéssé lettek volna megelégedve az „első etappal”: talán túlzottan el- illetve belemagyarázósnak találtam volna. Különböző, a diákok érdeklődési körére szabott, érdekes újságcikkekkel, könyvekkel orvosolnám önmagam hipotetikus problémáját. Az egész lehetne egyfajta tájékozódós-tájékoztatós szippantás a nagyvilágba az első pár évben (annak minden felelősségével), aztán fokozatosan a véleménycsere felé irányulva érne a foglalkozás a résztvevőivel összhangban. Fejlesztené a vitakészségeket is (a kilencedikes angolóráim egyik elsődleges célja volt ez, szerintem remek választás egyébként). Igazi személyiségközpontú, alternatív javaslat, nem? Az összes logisztikai és felelősségi nehézség mellett és ellenére is.

Lehetne a neve a történelemóra mintájára "jelenóra".

Az AKG tényleg rendkívül sokféle szakkört (alkotókört) indít, a tűzzománc-iskolaújság-film-fotó-színjátszók-irodalmi önképző lánc még csak a legklasszikusabbak közé tartoznak. Azt leszámítva, hogy itt is idő, míg tisztázódik az órarend, a rendszer aránylag jól működik. A címbeli probléma a nagy választéknak hála szerencsére ritkán fordul elő, de azért még így is meg tud mérgezni foglalkozásokat. Egyszerű(?) megoldási javaslat alant.

Ha esetleg valaki nem olvasta volna korábbi posztomat a hetedikes alkotóházról (kézművesmunka, varrogatás, kiscöncöle-nagycöncöle), az esetleg tegye most meg, ugyanis az ott leírt problémásabb aspektusok fognak visszaköszönni majd. Tudni kell, hogy az AKG-ban az alkotóköröket egy ideig kötelező látogatni.

Kötelezően választható. Hetedikben mindenkinek a fent már linkelt alkotóház gyönyöreit kell élveznie, majd nyolcadikban és kilencedikben kötelezően kell legalább egy szakkört választania a tényleg hatalmas kínálatból (ha nincs húsz, egy sincs). Alapjáraton ez a nagy választék elősegíti a „megúszós választást”, mivel a gyerekek legnagyobb része tud olyan szakkörre menni, ami érdekli is.

De mi van akkor, ha nem tud vagy nem akar? Ha a tény, hogy év végén jegyet kap a három évig kötelező alkotókörre, arra ösztönzi, hogy inkább egy lazát keressen magának? Egy olyat, ahol ismeri a tanárt és tudja, el lehet lavírozni egész évben?

Ha ez csak az ő dolga lenne, nem érdekelne különösebben, elvégre a magánügy az magánügy. Igen ám, de mivel egy alkotókörről beszélünk, ahol produktív munka zajlik/zajlana, már amennyiben erre mód van, igencsak fojtogató tud lenni a bliccelgető, „majd legközelebbre csinálok valamit”-hozzáállás. Minden személyeskedés nélkül, de amikor valaki nyolcadikban az irodalmi önképző honlapcímének a gooogle.com-ot javasolta, hogy a webcímet elírók odakerüljenek, feltételezi, hogy a dolog komolyságát nem igazán látja. Na persze egy szándékosan alternatív weboldal esetén még akár érthető is lenne. Ez most azonban lényegtelen. Elég az hozzá, hogy az önképző egy évvel később el sem indult (idén szerencsére ismételten igen). Meg tudom érteni. Ha az elkészült írások mennyiségét nézzük… kukk itt. Ugyanez az idei évre is igaz valahol, de legalább kreatív munka zajlik. Nyolcadikban még valamiféle sportrovat is létezett (volna), én egy elkészült írásról sem hallottam. Kontrasztképpen: ez egy tizenöt perces munka volt

Csupán azt akarom ezzel demonstrálni, hogy nem az egyén magánügye az, ha alibizik a szakkörön: az egész foglalkozásnak rosszat tesz vele. Még akkor is, ha jegyet kap év végén (érdekelne, milyen jegyek társultak ezekhez a teljesítményekhez egyébként), és ezáltal következménye van hozzáállásának, a tanár tudomásom szerint ki nem dobhatja a diákot a szakkörről – vagy ha igen, nem teszi.

Természetesen csak azokról az alkotókörökről tudok beszélni, amiken részt vettem: alkotóház, Szubjektív és irodalmi önképző – tapasztalataim mindháromra vonatkoznak, s még az iskolaújság esetében jelent meg leginkább (egyáltalán). A javaslatom az lenne, hogy adott elvégzendő feladatmennyiséget állapítsunk meg… illetve nem, ez már megvan. Mindössze az az apróság hiányzik, hogy nincs következménye a minőségi vagy mennyiségi elmaradásnak. Kevés dolgot gyűlölök jobban annál, mint amikor a tanár szinte vagy szó szerint kérleli a diákot, hogy csináljon már végre valamit. Ha rajtam múlna, futna valami átkozottul egyszerű alkotókör, ami nem igényel sok energiát az azt tartó tanár részéről (nem is feltétlenül muszáj, hogy alkotókör legyen egyébként, akár tanulószoba is lehetne, igazából az a legegyszerűbb kérdés, hogy kitaláljunk ide valami megfelelőt), ami órarendi tárgy lenne. Ugyanúgy, mint az összes többi alkotókör (khm, jegy). A tárgyat ki lehet váltani más alkotókör(ök)re való jelentkezéssel. A tárgy hetediktől kilencedikig „él”. A csavar annyi, hogy ha a tanár nem elégedett a diák teljesítményével az alkotókörön és/vagy nem felel meg az előre megállapított normáknak, a diák automatikusan be-, illetve visszakerül ebbe az egyszerű, kötelező tárgyba. Az alkotókörökön csak az vegyen részt, aki alkotni akar. Arról is lehetne értekezni, van-e értelme annak, hogy kötelező és jegyre menő dolog. Az azonban biztos, hogy senkinek sem tesz jót az alibizés. Sem az alibizőnek, sem a foglalkozás többi résztvevőjének, sem a tanárnak.