Alternativity

Bizonyos szint felett szerintem már értelmetlen a soha nem használt, elvont szavak magoltatása nyelvórákon. Lehet, hogy ez az a bizonyos „magas szint”, de ennél sokkal többet érne egy állandó beszélgetéses óra, mert ott az ember bizony belebotlik számára ismeretlen szavakba, amiket használni is akar.

B2? C1? Utóbbira felkészítés? Nyelvvizsga, érettségi? Persze, ha az ezekkel járó, aggasztóan tipikus, már-már bemagolhatóan ismétlődő feladatsorokkal és feladattípusokkal foglalkozunk, akkor menjen csak a favágás, hiszen ehhez ez kell – bár megkérdőjelezném, hogy ez a nyelvtudás megfelelő mércéje. Persze, mindent számon kér, de hogy?

Most persze feltételezzük, hogy nem a papírért tanuljuk a nyelvet. Ebben az esetben viszont szeretném elővenni egy közelmúltbéli élményemet, ahogy az orvosinál várakozva páran szódolgozatra készültek. Kellően magas angol csoportról beszélünk, s mivel én úgy tudok angolul, hogy „klasszikusan” igazábó sosem tanítottak (ilyeneket írok, C1 megvolt, emelt érettségi is, bár „megszívtam”), érdekelt, hogy hogyan is megy ez.

Az érdekes az volt benne, hogy a totálisan elvont és soha nem használt szavakat, amiket meg kellett tanulniuk, mind el tudtam volna mondani angolul, de tízből kilencszer más angol szót használtam volna a kifejezésükre. És tényleg, elvolt dolgokról beszélünk, olyanokról, amik a lehető legritkább esetben kerülnek elő.

What the f*** is nyelvi év?

Csoportvegyesítés felsőfokon

Vérző fejű részeg a cseh éjszakában (első rész)

Nem látom az értelmét az ilyenek magoltatásának, mert szerintem ezer százalék, hogy csak a passzív szókincs sorait fogják erősíteni. Ezen, a B2 és C1 közti nyelvi szinten szerintem a szókincset olyan szavakkal érdemes bővíteni, amit a tanuló használni akar.

Hogy ez hogy derül ki? Beszélgetéssel. Persze annak is beszélgetős órák, nyolcadik után speciel nekem a kis külön csoportomban csak az volt, szerintem remekül jártam vele.

Miért jó ez? Beszélgetés közben az ember szeretné kifejezni magát, és amennyiben megakad, természetesen a körülötte lévők, elsősorban az oktató ki tudja segíteni. Az egy dolog, hogy ez interaktív, sokkal fontosabb, hogy így olyan szavak kerülnek terítékre, amit a tanuló használni akart. Azok a szavak, amiket egyébként használna egy anyanyelvi beszélgetésben, nyilvánvalóan fontosak számára, így sokkal nagyobb valószínűséggel „ragadnak meg”, válnak az aktív szókincs részévé.

Egy nagyon fontos feltételét látom persze ennek: elég jól kell tudni hozzá kommunikálni azon a nyelven, hogy ne kelljen minden mondatban megkérdezni valamit, mert egyrészt akadozóvá és terhessé válik az egész, másrészt a nyolcszázezer megkérdezett szó bizony el fog veszni, mondtam is bármit korábban – volt már szerencsém tapasztalni.

Persze én leszek az első, aki elismeri, hogy a visszafogottabb, zárkózottabb tanulóknál ez nem működik jól. Gonoszul csak annyi merül fel bennem: használnák ők a nyelvet egyáltalán?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Avagy mit keres egy YouTube-videó egy angol érettségin? Gyors élménybeszámoló egy érettségiről.

Már párszor jeleztem, hogy az előrehozott érettségijeim (ill. előtte a projekt) miatt nem írok mostanában posztokat – jelentem, a könnyebbiken (angol emelt) túlvagyok, holnap jön a német emelt – a jelenlegi pontszámítási rendszert nézve persze csak virtusból, de azért szeretném minél jobbra megírni. A nyelvtani rész totál lutri.

Már volt tavaly egy előrehozott érettségim (informatika), de az középszintű volt s így azt az AKG-ban írtuk meg – ez most egy kicsit más volt.

Próbálok egy legalább részben kronologikus élménybeszámolóval előrukkolni: a tény, hogy fél nyolcra mentem a szokásos negyed kilenc helyett, azzal járt, hogy fél nyolc helyett hatkor keltem – ha nem is külsérelmi, de egyéb nyomok biztosan látszanak a fejemen ennek kapcsán.

Az ember ugyebár korán elindul, nehogy elkéssen – ez azzal jár, hogy már hétkor ott ül az iskolaépület előtt, várakozva. A várakozás, mint olyan, visszatérő elem lesz a történetünkben. Lényeg a lényeg, fél nyolckor bebattyogtam az iskolaépületbe – s mivel nem volt kedvem beállni a minimum 30 gyerek alkotta amőbába a teremkiírás előtt, inkább felmentem a negyedikre (vegyük már hasznát a digitális akármiknek a folyosón, melyek nagy betűkkel hirdetik, hogy „emelt érettségi a negyediken”) és tizedannyi macerával meg is találtam a helyem.

Az első dolog, amit észrevettem, az az volt, hogy felesleges volt az ünneplőn agyalnom, ugyanis miután az OH-ban azt mondták, hogy „az alkalomhoz illően”, a fehér zakóm még mindig jobb volt, mint egy kötött fekete pulcsi alatta egy kikandikáló narancssárga pólóval – s nem, ezt most nem kezelem úgy, mint az iskolai erőltetést, mert ez „hivatalos” és senkinek a tekintélye nem romlik, ha nem küldeti ki érte az illetőt (emelt esetén legalábbis biztosan, lévén idegen iskolában a diák). Ja igen, tehát ha valaki ma látott az utcán egy fehér zakós-vörös aktatáskás göndör hajú rohangászó fiatalt, az nagy valószínűséggel én voltam. Moving on!

Az eleje igazából úgy ment, ahogy az ember egy érettségit elképzel, minden cuccot hátrarakattak, telefon kikapcs-kalapáccsal összetör, hogy biztosan ne szólaljon meg, hatodjára is meghallgatjuk a tudnivalókat… melyek közt ott szerepel, hogy egy adott vizsgarész végén nem lehet kimenni. Erre majd még visszatérünk, de most muszáj vagyok megemlíteni a szótárakat.

A fucking szótárak. Most komolyan vegyek egy szótárat egyetlen alkalomért? Azt még talán meg is tudnám érteni, hogy elvárják, hogy hozzak – de az iskolám nyolcszáznegyvenhatezer-ötszáztizenhét szótárából miért nem kapok egyet? Mert kell a vizsgázóknak. Vésztartalékul.
Magyarán én, mint vizsgázó, azért nem kapok szótárat, hogy legyen a másik vizsgázónak, ha mégsincs neki. Csak én gondolom úgy, hogy ha ezzel a módszerrel (majdnem?) minden diákra jut szótár és az iskolák simán biztosíthatnák azt a diákoknak? Akkor nem kellene arra kérni a vizsgázót, hogy a kavarodás elkerülése végett írja bele nevét a szótárba – ami az én esetemben vicces lett volna, ugyanis kölcsönkaptam egy ismerőstől. Végül ráraktam a táskámat, gondoltam, az is segít elkerülni holmi tulajdonjogi félreértéseket.

A szövegértéses feladat semmi érdemleges (bár „on Earth” helyett „on earth” szerepelt az egyik szövegben), olyannyira nem, hogy negyvenkilenc átnézés és a felírt kód hatvanhatszori ellenőrzése után még mindig maradt 15-20 percem. Ez ugyebár azért gázos, mert nem lehet kimenni a teremből, a könyvemet meg nyilvánvalóan nem tarthattam magamnál, így hát maradt az ablakból látható fa anatómiai pontosságú vizsgálgatása.

Most mondanám, hogy ez volt életem legunalmasabb  negyedórája, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert ugyanez megismétlődött a nyelvtani feladatsor után – a kettő közt egyébként nincs szünet, amint lejár az elsőre adott 70 percnyi idő, jön a következő a maga 50 percével. Abban is volt egy elírás, egy autóról volt szó: „doing 8 mph instead of 2 mph” ami feltételezésem szerint „going…” akart lenni. És igen, nyelvtanhitler vagyok, de tuti nem vettem volna észre ezeket, ha nem lett volna időm az anyag sokszoros átnézésére. Miután ezzel is megvoltam, megint jött a fa.

A hallásértés előtt volt tizenöt perc szünet, mert a technikailag képzett gárdának ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy behozzanak egy magnót, bedugják, betegyék a CD-t, odatekerjék a megfelelő helyre és leteszteljék, kellően hangos-e. Nem baj, legalább váltottam pár szót a szintén itt érettségiző osztálytársakkal.

A hallásértésben egyébként több dolog is vicces volt, az egyik a trademark feladatok közötti zene (itt is szerepel, kis vidám trallala), a másik az, hogy az egyik szöveg egy YouTube-videóról szólt. Igen, a United Breaks Guitars dalról volt szó, részletet is hallhattunk belőle. Már csak azért is jól szórakoztam, mert már ismertem a videót – szerintem ember nem vigyorgott még ily vadalmaszerűen érettségi közben, mint én.

Én még azon is elmosolyodtam, amikor „tick”-kel kellett jelölnöm valamit, lelki szemeim előtt ugyanis azonnal egy jelölőatka jelent meg – lett légyen bármi is az.

Itt érthető okokból nem volt várakozási probléma, így a fa további vizsgálata elmaradt. Végül, de nem utolsósorban pedig jött az íráskészségi feladat, melyhez a korábban már jól meganyázott-teleírt szótárakat is használhattuk. Igazából egyszer nem nyitottam ki, de jó, hogy kéznél volt. Szerencsére – lévén az utolsó feladat – ezt már nem kell végigvárni, az ember beadhatja és távozhat (a többinél miért nem lehet kimenni a folyosóra?). Szerintem egy jó fél óra után kész is voltam – na, ha végig kellett volna ülnöm a rendelkezésre álló kilencven percet, az biztos, hogy valakit pofán lövök.

Még egy dolgon csodálkoztam, az pedig az volt, hogy az angol érettségi írására használt terem (az legalábbis, ahol én voltam) egy csomó angol nyelvű tablóval volt kidíszítve. Oké, nagy valószínűséggel nem fog tudni a diák a Michael Jackson-élettörténeti tablóról hasznos dolgokat lelesni, de mellettem például az újrahasznosításról volt valami, egy idevágó szöveg esetén lehet, hogy találok valami szókapcsolatot vagy prepozíciót, amit nem tudok. Lehet, hogy csak apróság, de basszus, matek érettségin se legyen már kint a mínuszbépluszmínuszgyökalattbénégyzetmínusznégyácéperkétá.

Ha már hülye számsorok, az biztos, hogy nem felejtem el hamar a kismilliószor felír(atot)t azonosító kódot.

És hát igen, az is biztos, hogy a holnapi emelt németen minden egyes fa-analízissel töltött percet, minden egyes vigyort, minden egyes „hát ez könnyű!”-t vissza fogok sírni…

Még jó, hogy csak virtusból csinálom.