Alternativity

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Annak idején  megemlékeztem egy rendkívül érdekfeszítő és magasröptű társalgásról az irodalmi önképzőn (még a végén mi leszünk az új Pilvax). Többek közt szóba került a személyiségközpontúság is, s ezzel együtt az én álláspontom is a témáról. Amiért most visszatérek a témára, az a következő téma volt: miért ne lehetne leadni aránylag korán egy tantárgyat?

Kezdjük az alaptézissel, s a példa kedvéért válasszunk egy tantárgyat, amit az emberek nagy része amúgy sem tart a kedvencei között számon: a matematikát. Most nem linkelem ide az idevágó Óráról-órára posztot, mert az általános iskoláig visszarepülök az időben.

Adott, hm, Átlagos Oszkár. Oszkár első osztályban megtanulja szépen a számokat és az egyszerűbb összeadásokat. Másodikban már valami nem klappol, valamit nem értett meg, egy kicsit lemarad. Harmadikban még úgy-ahogy tartja a lépést, de negyedikben már egyre végérvényesebb a lemaradása, s már olyan szintű, hogy nem is érti, ami elhangzik az órán. A matekkal járó kudarcai miatt frusztrálva is érzi magát, utálja az egészet. Jönnek a kisebb csalások a dolgozatokon, meg a többi ügyeskedés. Mivel már nem csak, hogy nem tudja követni az anyagot, de már nem is akarja követni, a hátralévő éveket alibizéssel tölti, s bár valamennyi meg is marad az átadott tudásból, úgysem tud vele mit kezdeni – s igazából nem is akar már. Jóval később valahogy átevickél az érettségin, mivel három-négy éjszakán át szünet nélkül ismételt és a vizsgáztató is jó fej volt hozzá. Soha többé a közelébe sem megy a témának A körülötte lévő emberek sosem érezték azonban hülyének, mert a történelemben viszont elsőrangú. Érdekli a téma, hozzátanul, utánaolvas, tájékozódik, satöbbi.

Talán már sejtitek, mire akarok kilyukadni, s elnézést, ha sarkos a példa. A lényeg azonban az, hogy egy olyan tárgyat, ami nem érdekel (ami az esetek nagy részében egyenes ági következménye annak, hogy nem megy, és/vagy/mert rosszul tanítják) vagy fel sem fogod. Egyébként az ember mindig azt tartja felesleges tananyagnak, ami nem megy neki, ez tendenciózus. Mindenesetre a diáknak nem kell azt eldöntenie, hogy az adott tárgy vagy anyagrész helyet érdemel-e a Nemzeti Alaptantervben, azt viszont óhatatlanul „eldönti”, hogy akar (vagy egyáltalán tud)-e ezzel foglalkozni. Márpedig egy olyan témát vagy tárgyat, amihez éveken át csak a kudarc és csalódás emléke kapcsolódik, messziről fog kerülni hátralévő életében.

Innentől kezdve viszont adott a szokásos kérdésem a differenciálásról. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy kellő, tanulással töltött évmennyiség után az ember már tudja – ha azt nem is, hogy mivel akar foglalkozni –, mi az, amit a háta közepére kíván? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy sokkal hasznosabb lenne az „érdektelen” tárgyra „elpazarolt” órákat egy, a diák számára fontosabb tantárgy vagy témakör kiszélesítésére fordítani?

Persze, tudom, ez napjaink iskolarendszerében kivitelezhetetlen és az AKG a maga „négy epochális-és-a-nyelvi-év-után-tantárgyválasztás” módszerével nagyjából olyan közel van a fenti elképzelésemhez, amennyire jelenleg lehetséges. A fenti módszeren igazából nem is változtatnék sokat, csupán lehetőséget adnék, hogy egyetlen tantárgyat, amiről (mondjuk minimum három évvel azután, hogy a gyerek elkezdte tanulni) nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek nem fog vele a későbbiekben foglalkozni, letehessen. A „mikor” persze jó kérdés, az AKG epochális rendszerében ez például a tizedik évfolyamot jelentené. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez a lehetőség vonatkozzon-e az érettségi tantárgyakra (természetesen ugyanaz a gondolatmenet, mint a személyiségközpontúságnál: az ember és/vagy a család úgyis meghozza azt a döntést, hogy oké, ebből a tárgyból valahogy átcsúszok kettessel és ennyi) is. A logisztikai nehézségek (melyek a jelenlegi iskolarendszerben elkerülhetetlenek) miatt természetesen jelenleg nem lehetne bevezetni egy ilyen rendszert. A kérdés igazából az, hogy amennyiben az iskola (és az oktatási rendszer) kellőképp flexibilis, lenne-e értelme annak, hogy „a szokásokkal” ellentétben azzal foglalkozzon a gyerek, amivel akar is foglalkozni. Szerintem mindenképpen.