Alternativity

Avagy mit keres egy YouTube-videó egy angol érettségin? Gyors élménybeszámoló egy érettségiről.

Már párszor jeleztem, hogy az előrehozott érettségijeim (ill. előtte a projekt) miatt nem írok mostanában posztokat – jelentem, a könnyebbiken (angol emelt) túlvagyok, holnap jön a német emelt – a jelenlegi pontszámítási rendszert nézve persze csak virtusból, de azért szeretném minél jobbra megírni. A nyelvtani rész totál lutri.

Már volt tavaly egy előrehozott érettségim (informatika), de az középszintű volt s így azt az AKG-ban írtuk meg – ez most egy kicsit más volt.

Próbálok egy legalább részben kronologikus élménybeszámolóval előrukkolni: a tény, hogy fél nyolcra mentem a szokásos negyed kilenc helyett, azzal járt, hogy fél nyolc helyett hatkor keltem – ha nem is külsérelmi, de egyéb nyomok biztosan látszanak a fejemen ennek kapcsán.

Az ember ugyebár korán elindul, nehogy elkéssen – ez azzal jár, hogy már hétkor ott ül az iskolaépület előtt, várakozva. A várakozás, mint olyan, visszatérő elem lesz a történetünkben. Lényeg a lényeg, fél nyolckor bebattyogtam az iskolaépületbe – s mivel nem volt kedvem beállni a minimum 30 gyerek alkotta amőbába a teremkiírás előtt, inkább felmentem a negyedikre (vegyük már hasznát a digitális akármiknek a folyosón, melyek nagy betűkkel hirdetik, hogy „emelt érettségi a negyediken”) és tizedannyi macerával meg is találtam a helyem.

Az első dolog, amit észrevettem, az az volt, hogy felesleges volt az ünneplőn agyalnom, ugyanis miután az OH-ban azt mondták, hogy „az alkalomhoz illően”, a fehér zakóm még mindig jobb volt, mint egy kötött fekete pulcsi alatta egy kikandikáló narancssárga pólóval – s nem, ezt most nem kezelem úgy, mint az iskolai erőltetést, mert ez „hivatalos” és senkinek a tekintélye nem romlik, ha nem küldeti ki érte az illetőt (emelt esetén legalábbis biztosan, lévén idegen iskolában a diák). Ja igen, tehát ha valaki ma látott az utcán egy fehér zakós-vörös aktatáskás göndör hajú rohangászó fiatalt, az nagy valószínűséggel én voltam. Moving on!

Az eleje igazából úgy ment, ahogy az ember egy érettségit elképzel, minden cuccot hátrarakattak, telefon kikapcs-kalapáccsal összetör, hogy biztosan ne szólaljon meg, hatodjára is meghallgatjuk a tudnivalókat… melyek közt ott szerepel, hogy egy adott vizsgarész végén nem lehet kimenni. Erre majd még visszatérünk, de most muszáj vagyok megemlíteni a szótárakat.

A fucking szótárak. Most komolyan vegyek egy szótárat egyetlen alkalomért? Azt még talán meg is tudnám érteni, hogy elvárják, hogy hozzak – de az iskolám nyolcszáznegyvenhatezer-ötszáztizenhét szótárából miért nem kapok egyet? Mert kell a vizsgázóknak. Vésztartalékul.
Magyarán én, mint vizsgázó, azért nem kapok szótárat, hogy legyen a másik vizsgázónak, ha mégsincs neki. Csak én gondolom úgy, hogy ha ezzel a módszerrel (majdnem?) minden diákra jut szótár és az iskolák simán biztosíthatnák azt a diákoknak? Akkor nem kellene arra kérni a vizsgázót, hogy a kavarodás elkerülése végett írja bele nevét a szótárba – ami az én esetemben vicces lett volna, ugyanis kölcsönkaptam egy ismerőstől. Végül ráraktam a táskámat, gondoltam, az is segít elkerülni holmi tulajdonjogi félreértéseket.

A szövegértéses feladat semmi érdemleges (bár „on Earth” helyett „on earth” szerepelt az egyik szövegben), olyannyira nem, hogy negyvenkilenc átnézés és a felírt kód hatvanhatszori ellenőrzése után még mindig maradt 15-20 percem. Ez ugyebár azért gázos, mert nem lehet kimenni a teremből, a könyvemet meg nyilvánvalóan nem tarthattam magamnál, így hát maradt az ablakból látható fa anatómiai pontosságú vizsgálgatása.

Most mondanám, hogy ez volt életem legunalmasabb  negyedórája, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert ugyanez megismétlődött a nyelvtani feladatsor után – a kettő közt egyébként nincs szünet, amint lejár az elsőre adott 70 percnyi idő, jön a következő a maga 50 percével. Abban is volt egy elírás, egy autóról volt szó: „doing 8 mph instead of 2 mph” ami feltételezésem szerint „going…” akart lenni. És igen, nyelvtanhitler vagyok, de tuti nem vettem volna észre ezeket, ha nem lett volna időm az anyag sokszoros átnézésére. Miután ezzel is megvoltam, megint jött a fa.

A hallásértés előtt volt tizenöt perc szünet, mert a technikailag képzett gárdának ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy behozzanak egy magnót, bedugják, betegyék a CD-t, odatekerjék a megfelelő helyre és leteszteljék, kellően hangos-e. Nem baj, legalább váltottam pár szót a szintén itt érettségiző osztálytársakkal.

A hallásértésben egyébként több dolog is vicces volt, az egyik a trademark feladatok közötti zene (itt is szerepel, kis vidám trallala), a másik az, hogy az egyik szöveg egy YouTube-videóról szólt. Igen, a United Breaks Guitars dalról volt szó, részletet is hallhattunk belőle. Már csak azért is jól szórakoztam, mert már ismertem a videót – szerintem ember nem vigyorgott még ily vadalmaszerűen érettségi közben, mint én.

Én még azon is elmosolyodtam, amikor „tick”-kel kellett jelölnöm valamit, lelki szemeim előtt ugyanis azonnal egy jelölőatka jelent meg – lett légyen bármi is az.

Itt érthető okokból nem volt várakozási probléma, így a fa további vizsgálata elmaradt. Végül, de nem utolsósorban pedig jött az íráskészségi feladat, melyhez a korábban már jól meganyázott-teleírt szótárakat is használhattuk. Igazából egyszer nem nyitottam ki, de jó, hogy kéznél volt. Szerencsére – lévén az utolsó feladat – ezt már nem kell végigvárni, az ember beadhatja és távozhat (a többinél miért nem lehet kimenni a folyosóra?). Szerintem egy jó fél óra után kész is voltam – na, ha végig kellett volna ülnöm a rendelkezésre álló kilencven percet, az biztos, hogy valakit pofán lövök.

Még egy dolgon csodálkoztam, az pedig az volt, hogy az angol érettségi írására használt terem (az legalábbis, ahol én voltam) egy csomó angol nyelvű tablóval volt kidíszítve. Oké, nagy valószínűséggel nem fog tudni a diák a Michael Jackson-élettörténeti tablóról hasznos dolgokat lelesni, de mellettem például az újrahasznosításról volt valami, egy idevágó szöveg esetén lehet, hogy találok valami szókapcsolatot vagy prepozíciót, amit nem tudok. Lehet, hogy csak apróság, de basszus, matek érettségin se legyen már kint a mínuszbépluszmínuszgyökalattbénégyzetmínusznégyácéperkétá.

Ha már hülye számsorok, az biztos, hogy nem felejtem el hamar a kismilliószor felír(atot)t azonosító kódot.

És hát igen, az is biztos, hogy a holnapi emelt németen minden egyes fa-analízissel töltött percet, minden egyes vigyort, minden egyes „hát ez könnyű!”-t vissza fogok sírni…

Még jó, hogy csak virtusból csinálom.

Az alábbiakban egy, a „Miért jó egy alternatív iskola?” c. könyvből kivett diagram látható, a felmérés 2006-os. A diagramot eredetileg elnyomtatták, ezért módosított a kép.

A Paint csodájának köszönhetően most már helyükön vannak az adatok, a legkevésbé elfogadott túlélési technikák legalul olvashatóak.

(3. ábra. A túlélési technikák alkalmazásának elfogadása a pedagógusok részéről (1 = egyáltalán nem elfogadható; 2 = inkább nem elfogadható; 3 = elfogadható is, meg nem is; 4 = inkább elfogadható; 5 = teljes mértékben elfogadható)

Olvasás közben a következő kérdések merültek fel bennem:

Hogyhogy egy alternatív, személyiségközpontú, igen sok kérdés dolgában meglehetős lazaságot és/vagy elnézést tanúsító iskola ennyire keményen veszi, legalábbis elviekben, az olyan dolgokat is, mint a késés vagy a nem készülés? Pláne annak fényében, hogy következménye a legritkább esetben van. Érdekes kettőségbe nyújt betekintést az, hogy ennyire elítélik ezeket a tanárok, s mégsem nyúlnak a konvencionális eszközökhöz.

Miért rosszabb a másolás, mint az egész napról való ellógás? Előbbivel legalább valami bemegy a gyerek fejébe.

Ha ennyire zavarja a tanárokat, amikor egy diák megzavarja az iskolai munkát, miért nincsenek ennek következményei? Az én olvasatomban ez a kritérium azt jelenti, hogy valaki az órán dumál vagy dobálózik, et cetera. Ha már ez ekkora problémának találtatott, miért nincsenek büntetések? Nem azért, mert ez egy „normális” iskolában így menne, hanem mert ez lenne a természetes reakció egy ténylegesen kártékony és a jelek szerint ennyire elítélt túlélési technikára.

Mire fel az értékkülönbség a lesés és a puskázás illetve a másolás és más feladatának beadása között? A lesést azért veszik egy kicsit jobban, mert az egy közösségi dolog? A másolás esetén is ez volt a kritérium talán?

Miért jobb, ha a diák csak az iskolai foglalkozásokról lóg el, mint ha egész nap be se jönne? Talán, mert utóbbi esetben van plusz egy adag ebéd?

Miért rosszabb, ha valaki valótlan indokokat talál ki annál, mint ha nem készül? Egyáltalán miért ilyen rossz, ha valaki valótlan indokokat talál ki? Engem az jobban zavar, ha Józsi nem csinál házit, mint ha azt mondaná, hogy megírta, de náluk ebédelt Orbán Viktor és tévedésből azt ette meg a krumplipaprikás helyett.

Mi számít rendbontó titkos akciónak? Hógolyózás a folyosón? A konyhán keresztül a CBA elé szökés? A suliról való szubjektív kritikablog írása? Bombariadó/a tűzjelző bazerálása?” Lett légyen bármi, mindössze 5 századdal rosszabb, mint a puskázás, amiről meg már megvannak a tapasztalataink.

Miért van a többi technikához képest középen (1,65) a puskázás és miért a létező legrosszabb a más munkájának beadása (1,03)? A puskázó ember végső soron a tankönyvkészítők munkáját adja be.

Hogy lehet „inkább nem elfogadható” a késés egy csengő nélküli iskolában, ahol ez óhatatlanul előfordul? Az egyik biztosítékkiverő nálam az volt, hogy miért jobb, ha a gyerek nem figyel az órán, mint ha nem készül? Az utóbbi sokkal inkább akadályozza az anyag megértését, ha már választani kell. És már csak meg sem említem ismét a másolás különböző permutációi közti értékelési különbséget!

A végére pedig jöjjön, ahogy ígértem, az én értékelésem:

Nem készül fel órára: 3
Nem veszi ki a részét a csoportmunkából: 2
Késik: 3
Nem azzal foglalkozik órán, amivel kellene: 1
Les valakiről: 1
Valótlan indokokat talál ki: 3 (egyébként voltaképp nem is érdekel)
Ellóg egész iskolai foglalkozásról: 1
Puskázik: 1
Rendbontó titkos akciókban vesz részt: 2 (fogalmam sincs, mi az, értékelésemhez az egyik matekórán elengedett csótányok történetét vettem alapul)
Ellóg egész tanítási napról: 2
Szándékosan megakadályozza az iskolai munkát: 2 (bár itt tényező, hogy diák vagyok, magamat figyelmen kívül hagyva 1-et adtam volna)
Megoldatja a feladatát mással: 1
Nem valódi dokumentumokat mutat be: 1
Más feladatát adja/mutatja be: 1

Átlag: 24/14=1,71

Na, legalább arányaiban egyetértünk, kedves tanári kar. Egy icipicit még lazább is vagyok – most tekintsünk el attól, hogy tudathasadás hiányában az én kérdőívem mindössze egy ember véleménye alapján készült, a másikkal ellentétben. És még nekem mondják, hogy „egyszerűen rossz iskolába jártál - sokkal megfelelőbb lenne számodra mondjuk a Móricz, ahol a XVIII. századi poroszos drill a stílus, mert a tanárok emberi és szakmai képességei annyira terjednek ki.” (via).

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

A fesztivál megmentéséért küzdő(?) tanárok árnyékában egy hétig pókertudásunk csiszolgattuk. Best témahét EVER.

A témahetek fogalmával, felteszem, minden olvasóm tisztában van. Jómagam sosem szerettem őket, ritkán akadtak engem érdeklő témák, s ha mégis, azok is olyan tálalásban, amik nem fogtak meg engem. Nem hibáztatok ezért senkit: tisztában vagyok vele, hogy ez az én személyes történetem (igen, olvastam Az alkimistát). Voltak olyan témahetek, amikor a függőségek kapcsán drogosokat látogattunk, s voltak olyanok, ahol a hét folyamán fogyatékosokkal foglalkoztunk, érintkeztünk. Gyakran komoly témákat érintünk, már amennyire öt napban ez lehetséges. Sajnos felépítésük és megvalósításuk miatt könnyedén elmismásolhathatóak, ideális terepek Szarokasulira Szilárd számára.

Ennyit röviden a témahetekről. Tényleg jók. Engem nem fogtak meg, de tudom, hogy jók. Egyike azon kevés témaheteknek, amikre örömmel emlékszem vissza, s amin remekül szórakoztam, az a Tavaszi Fesztivál érdekében kialakított témahét volt. Ugyebár minden társaságnak kellett egy programot kitalálni a fesztiválra, s hogy a témahétnek is legyen terméke, a hét végén a fellengzősen „gálának” nevezett évfolyamösszejövetelen be kellett mutatni valami, mondjuk, promót. Namármost, mi póker…akármit akartunk tartani a fesztiválon (lássuk be, így elég könnyen megúsztuk), s csodák csodája, engedték. Ez például egy olyan dolog, ami nekem természetes, de azért kalaplevételt érdemel. Mindenképp „laza”. Igen ám, de mit adjunk elő pénteken? És milyen formában „készüljünk” a fesztiválra?

A fenti két problémát aránylag egyszerűen megoldottuk. Egész héten pókereztünk egy pókerkészlettel, amit valaki behozott. Ne mondja senki, hogy nem gyakoroltunk a fesztiválra, he? Hogy legyen mit előadnunk, egy óra alatt összedobtam egy rövid, pár perces darabot, amit a „gálán” némi gyakorlás után előadtunk. Nem is lett olyan rossz egyébként.

Öt nap kártyázás és egy kis színészkedés. Best témahét EVER.

Kedves olvasók, képzeljétek el: néha még az AKG-ban is előfordul, hogy egy tanár él a pozíciójából adódó tekintéllyel. Ugye, milyen furcsa és elképzelhetetlen dolog ez? És mégis. Nem vagyok a vaskéz híve, de a petyhüdté sem – járjuk hát körbe ezt, az AKG-ba egyesek szerint talán nem annyira illő pedagógiai húzást.

A közelmúltban történt, tornaórán. Az egyik gyerek vagy tíz percet késett az óráról (s nem ez volt az első alkalom, ez csupán kiemelkedően késői érkezés volt), s ezért a tanár se szó, se beszéd, kijelentette: üljön le a padra, nem vehet részt az órán.

Abba most ne menjünk bele, pedagógiailag mennyire volt helytálló ez a húzás, az érintett például azt mondta nekem, hogy míg a büntetést tökéletesen megérti és elfogadja, ez nem fogja motiválni arra, hogy igyekezzen időre beérni. A magánvéleményem – mindamellett, hogy egyetértek azzal, amit mond – az, hogy szükség van ilyenekre ahhoz, hogy a tanár tekintélye megmaradjon.

Eddig csak egyetlen zárójelnyi szöveget szenteltem annak, hogy az AKG-s tanárok nem (csak?) azért nem fegyelmeznek, mert impotensek, hanem, mert nincs a kezükben eszköz. Ahogy annak idején már megállapították sokan, az iskola alapelveiben lemondott a tanárok kezében lévő eszközökről, s az egyensúlyt innentől kezdve nem tartotta, nem tarthatta fenn más, mint a gyerekek konstruktivitása. Ez mára már egyre kevésbé megtalálható, milliónyi példát lehet a tanórákról szóló írásaimban megtalálni (egy részük a poszt írásának pillanatában nem elérhető). Ezért is érzem úgy, hogy az iskola előtt egy elkerülhetetlen paradigmaváltás áll, s hogy mennyire nyögvenyelősen és mikorra fog ez menni, hamarosan ki fog derülni.

Mindenesetre az eszközök hiánya azzal jár, hogy a tanár tekintélye rendkívül könnyen kikezdhető – s ez egy olyan dolog, ami nem egykönnyen jön vissza ám. Innentől kezdve azonban, tényleg, egy lehetetlen küldetés órát tartani, s minden győzelem pürrhoszi. A kérdés csak az, el kell-e érni ezt a szintet?

Az ilyen „húzások”, mint tornatanáromé, tökéletesen beleférnek még egy alternatív iskolába is, bár sokan meg fognak lepődni rajta. Nem kevés példát láttam már arra, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt az, amikor egy tekintélyét már rég elvesztő tanár próbálkozik ilyenekkel. Mit ne mondjak, mind az AKG-ban volt, pedig egész életemben altersulikba jártam.

A kérdés adott: miért nem védik meg a tanárok jobban a tekintélyüket? Érvelhetünk azzal, hogy eleinte nem voltak tisztában azzal, hogy „ezek” a gyerekek már nem annyira konstruktívak ebből a szempontból, egy idő után azonban már biztosan erről van szó.

Nem szopni járnak ide - elvileg.
Mégis, nehezen tudnám másképp értelmezni azt, amikor egy gyakorló pedagógus a zajongó csoportnak azt mondja: "most megvárjuk a csendet", majd nem tesz semmit. Akár óra végéig.

Szóval, miért? Persze egy idő után már nincs mit tenni. De egy pedagógusnak szerintem tudnia kellene – s biztos vagyok benne, hogy a konkrét esetekben tudta is (elvégre nem hülyék) – mikor mi nem fog működni. Akkor azonban fel sem merül bennük, hogy „ide” egy fokkal asztalracsapósabb hozzáállás kell? Sőt, hogy elég egyetlenegyszer az asztalra csapni, a megfelelő pillanatban?