Alternativity

Már a blogon is szerepelt egy  kis történet, amikor egy túlsütött melegszendvics által okozott tűzriadó szakított félbe egy tanórát. Ez nem először fordult már elő, s ha hozzávesszük az évi egyszeri próbariadót, láthatjuk, hogy már-már megszokottnak is nevezhető a sziréna hangja. Emlékeim szerint egyszer még hülyeségből is benyomta valaki. Ez mind-mind egy elfogadható határértéken belül van számomra, az azonban már nagyon nem, ha egy évfolyam a kis meglepetés-partizánakciójára a tűzjelző segítségével szedi össze az iskola népét az aulába.

Gyerekek vagyunk, persze, legalábbis már tapasztaltuk, hogy nem minden AKG-s diák olyan érett, mint amennyire ebben, az ezt elősegítő környezetben lehetne. Jelenlegi tizenharmadikosaink (mindenki számolja ki magának, ez hány éves kort feltételez) jövő hét szombaton ballagnak és ma egyrészt teleszórták lufikkal az iskolát, másrészt… erről szól maga a poszt.

A nyitóbekezdésben már leírtam, mik az AKG-s tapasztalataim a tűzriadókkal (a felgyújtott faliújságot most ne emlegessük). A tűzriadó most azonban nem mássá avanzsált, mint az iskolapolgárok egy helyre gyűjtésére használt eszköz.

Tudniillik a tizenharmadikosok (természetesen tanári beleegyezéssel) valamikor egy körül bekapcsolták a tűzjelzőt és ezáltal az összes iskolapolgár a kapu felé (az aulán át persze) sietett. Ott aztán vizeslufikkal, buborékfújással és ipari mennyiségű vízipisztollyal locsoltak meg ökörködtek meg „avattak be”, majd aztán a mindenki által nagyon kedvelt Macarena-örökzöld zenéjére annak csodálatos táncára próbálták meg rávenni a diáksereget.

Namármost, én azon a nagyon hülye holtsávon vagyok, ami egy átlag sulinál liberálisabb, de egy AKG-nál konzervatívabb gondolkodásmódot takar. Nekem az egész izé nem nyerte el a tetszésem – és meglepetve láttam, hogy ez már az AKG-s lazaságon is túlszaladt, ugyanis sem a csoportnyomás és a hívogatás, sem az „AKG-feeling” nem volt elég arra, hogy a végén a körtáncba fajuló Macarena-cuccot tényleg mindenki csinálja: normál körülmények közt talán vagy fél tucat „renitens” akad, most minimum a tízszeresük. A kedvetlenség és a „legyünk túl rajta” jeleit láttam az arcokon, már ha egyáltalán foglalkoztak a tizenharmadikosok produkciójával - a ruhák szárazságának óvásán túl.

Ez csak egy gyors közbevetés volt sajátos morgómikiségem mellett. A lényeg nem ez, hanem a tűzjelző.

Tudniillik, amint meghallottuk, az órát tartó tanár felsóhajtott és azt mondta: „várjatok, asszem a tizenharmadikosok szerveznek valamit, megyek, megnézem” – és otthagyott minket. A protokoll ugyebár az, hogy a tanár hagyja el utoljára a termet. Nem rá hegyezem ki, Isten ments: a lényeg a tűzjelző elbagatellizálása.

Az évfolyam folyosóján egy csomó gyerek beszélgetett röhögcsélve, nem törődve a tűzriadó hangjával: bizonyára tájékozottak voltak. Tetejébe korona, hogy még a másodikon sem jártunk, amikor elhallgatott a sziréna, úgy kellett leterelni vagy 40-80 gyereket, akik már indultak is volna visszafelé.

Most tegyem fel a bagatell kérdést, miszerint „És akkor mi van, ha tényleg kigyulladt az iskola?”?

Így is problémát okozhat (reméljük, sosem kerül  rá sor!), hogy a gyerekeknek a tűzriadóról a próba vagy jobb esetben a füstölgő szendvics jut eszébe. Ezek viszont legalább jogos használatból fakadtak. Hatalmas felelőtlenség a tűzjelzőt közösségi összetrombitálónak használni – vészhelyzetekre van kitalálva, nem erre. Meg vagyok döbbenve, hogy ez bárkinek is eszébe juthatott.

Most komolyan, képzeljük el, hogy valaki a hetvenes évek nukleáris fenyegetettsége közepén a légópincében állítja fel cirkuszát, majd elintéztet egy légiriadót.

A tűzjelzővel tanári beleegyezéssel ökörködünk? A protokoll látszatára sem adunk ezért? MACARENA?! Ez komoly?

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Kedves olvasók, képzeljétek el: néha még az AKG-ban is előfordul, hogy egy tanár él a pozíciójából adódó tekintéllyel. Ugye, milyen furcsa és elképzelhetetlen dolog ez? És mégis. Nem vagyok a vaskéz híve, de a petyhüdté sem – járjuk hát körbe ezt, az AKG-ba egyesek szerint talán nem annyira illő pedagógiai húzást.

A közelmúltban történt, tornaórán. Az egyik gyerek vagy tíz percet késett az óráról (s nem ez volt az első alkalom, ez csupán kiemelkedően késői érkezés volt), s ezért a tanár se szó, se beszéd, kijelentette: üljön le a padra, nem vehet részt az órán.

Abba most ne menjünk bele, pedagógiailag mennyire volt helytálló ez a húzás, az érintett például azt mondta nekem, hogy míg a büntetést tökéletesen megérti és elfogadja, ez nem fogja motiválni arra, hogy igyekezzen időre beérni. A magánvéleményem – mindamellett, hogy egyetértek azzal, amit mond – az, hogy szükség van ilyenekre ahhoz, hogy a tanár tekintélye megmaradjon.

Eddig csak egyetlen zárójelnyi szöveget szenteltem annak, hogy az AKG-s tanárok nem (csak?) azért nem fegyelmeznek, mert impotensek, hanem, mert nincs a kezükben eszköz. Ahogy annak idején már megállapították sokan, az iskola alapelveiben lemondott a tanárok kezében lévő eszközökről, s az egyensúlyt innentől kezdve nem tartotta, nem tarthatta fenn más, mint a gyerekek konstruktivitása. Ez mára már egyre kevésbé megtalálható, milliónyi példát lehet a tanórákról szóló írásaimban megtalálni (egy részük a poszt írásának pillanatában nem elérhető). Ezért is érzem úgy, hogy az iskola előtt egy elkerülhetetlen paradigmaváltás áll, s hogy mennyire nyögvenyelősen és mikorra fog ez menni, hamarosan ki fog derülni.

Mindenesetre az eszközök hiánya azzal jár, hogy a tanár tekintélye rendkívül könnyen kikezdhető – s ez egy olyan dolog, ami nem egykönnyen jön vissza ám. Innentől kezdve azonban, tényleg, egy lehetetlen küldetés órát tartani, s minden győzelem pürrhoszi. A kérdés csak az, el kell-e érni ezt a szintet?

Az ilyen „húzások”, mint tornatanáromé, tökéletesen beleférnek még egy alternatív iskolába is, bár sokan meg fognak lepődni rajta. Nem kevés példát láttam már arra, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt az, amikor egy tekintélyét már rég elvesztő tanár próbálkozik ilyenekkel. Mit ne mondjak, mind az AKG-ban volt, pedig egész életemben altersulikba jártam.

A kérdés adott: miért nem védik meg a tanárok jobban a tekintélyüket? Érvelhetünk azzal, hogy eleinte nem voltak tisztában azzal, hogy „ezek” a gyerekek már nem annyira konstruktívak ebből a szempontból, egy idő után azonban már biztosan erről van szó.

Nem szopni járnak ide - elvileg.
Mégis, nehezen tudnám másképp értelmezni azt, amikor egy gyakorló pedagógus a zajongó csoportnak azt mondja: "most megvárjuk a csendet", majd nem tesz semmit. Akár óra végéig.

Szóval, miért? Persze egy idő után már nincs mit tenni. De egy pedagógusnak szerintem tudnia kellene – s biztos vagyok benne, hogy a konkrét esetekben tudta is (elvégre nem hülyék) – mikor mi nem fog működni. Akkor azonban fel sem merül bennük, hogy „ide” egy fokkal asztalracsapósabb hozzáállás kell? Sőt, hogy elég egyetlenegyszer az asztalra csapni, a megfelelő pillanatban?

Nálatok is ki kell öltözni fekete-fehérbe a (nyelv)vizsgára? Nem? Utálnátok? El kell, hogy szomorítsalak titeket: nekem nyolc, miben akarnak minket vizsgáztatni. Ami nem nyolc, az a veszélyes precedens, amit a következmények hiánya teremt.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legeklatánsabb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.