Alternativity

Újra támad az AKG Tavaszi Fesztiválja! Avagy: amikor a zenés megnyitót az utolsó percben dobják össze.

„Normális helyen, ha valami nem működik, ha már nincs rá érdeklődés, elkönyveljük a tanulságokat és abbahagyjuk. Egy liberális iskolában azonban egy lassan érdektelen közösségi programot úgy kívánják megmenteni, hogy kötelezővé teszik.”

A fentieket nagyjából fél éve írhattam, egy másik írásom nyitóbekezdése volt. Ennek címe „A lélegeztetőgépen tartott fesztivál” volt. Nemrég kiderült valami, ami még engem is meglepett: még egy csoport adott, akik muszájból csinálják az egyik „hagyományt” a fesztiválon, ezek pedig a tanáraink.

Hadd frissítsem fel gyorsan a memóriátokat a Tavaszi Fesztivál alapproblémájáról: mindannak ellenére, hogy tanítási napon van – s így kötelező a részvétel –, az érdeklődés az elmúlt pár évben nem volt túl nagynak nevezhető.

Itt található az idei T.F. Facebook-oldala. Egész sok minden szerepel itt, kicsit talán vérszegény persze, de ez alapján talán nem mondaná az ember, hogy valami baj lenne – sőt, akár azt a kijelentést is megengedheti magának az ember, hogy a Fesztivál felkelt rogyadozó, térdelő helyzetéből és újra népszerű lett.

Két apróságról feledkezne meg a naiv szemlélő: az egyik az, hogy bevezették – és mára már bizonyára „hagyománnyá” is nemesítették úgy, hogy idén volt a harmadik alkalom –, hogy a mindenkori kilencedik évfolyamnak kell szerveznie a Fesztivált, programokkal, cakompakk.

Persze lehetne azzal védekezni (és meg is tették egyesek), hogy „de hát mi csak bevonjuk a gyerekeket a közösségi programokba, ez egy igazán nagyszerű és személyiségközpontú kezdeményezés, miért szidod, te mufurc lüke Luci?”, de azt azért ne felejtsük el, hogy eddig sem a tanárok tartották a programokat vagy a portás szórakoztatta a népet: nem, ugyanúgy a gyerekek aktívan közreműködtek, mint eddig. Ez alatt most elsősorban a szakkörök előadásait, kiállításait értsük, a 2005-ös és 2006-os programokban például nem is nagyon találni mást. Akit érdekel a többi program, itt kutakodjon, de ne feledje, az elmúlt három évben már más lett a leányzó fekvése.

A másik intézkedés sokkal érdekesebb. Mint már említettem, a Fesztiválon való jelenlét kötelező, lévén tanítási napon. Érdekes módon ez nem volt elég, pár éve ugyanis kötelezően jelentkezni kellett a programokra, meg kellett adni, ki mikor melyikre megy.

Érzitek a furcsaságot? Már így is kötelező jelen lenned, de emellett kötelező a programokra is jelentkezned kell! Mit jelent ez? Nyilvánvalóan azt, hogy a gyerekek maguktól nem vettek részt a programokon. Olyan mértékben és mennyiségben, hogy ezt egy mindenkire vonatkozó szabállyal kellett egyensúlyozni.

A fentieket már egyszer elmeséltem, ezzel zártam soraim: „Hacsak nem történik valami radikális változás, a fesztivál nem fogja megérni az érettségimet.” A jelek szerint nem kell ide kúra, csak el kell nézni a betegség mellett.

Felmerülhet a kérdés, mire fel pofázok úgy, hogy ott sem voltam. Nos, a fentiek szerintem önmagukért beszélnek, az újdonság pedig, amit most elmesélek, nem igényelte jelenlétem. Tudom, már egyszer visszaléptem attól, hogy leveleket publikálok, elvégre nem vagyok AKGLeaks, de 1) elvileg a magánlevél publikálható, amíg ez nem szerepel benne 2) az én szavaim nem adnák vissza kellő hitelességgel ezt az összedobott akármit, lássuk az évfolyamvezető-főszervező sorait inkább 3) csak részlet.

A mindenkori nyitóprogram a mindenkori nyelvi évesek bemutatkozása – ezek idén mi voltunk. Egy rohadt percet nem foglalkozott senki az egésszel, így tanáraink pár nappal a tavaszi szünet előtt (a fesztivál közvetlen utána van) egy nyitáson bejelentik, hogy… ők se foglalkoztak vele, de majd kitalálnak valamit és megoldjuk valahogy.

Április huszonnegyedikén, vasárnap, a tavaszi szünet közepén kapjuk ezt a levelet, a nyitónap jövő hét szerda. Az évfolyam az iskolában aznap reggel fog találkozni először, lévén szünet.

Emlékeztek, a megnyitó részét képezi a mindenkori 11. évfolyam nyelvi "bemutatkozása".  Mivel az elmúlt időszak meglehetősen sok más tennivalóval telt, a csoportoknak nem nagyon volt ideje erre külön készülni (vagy egyáltalán nem volt), de szerencsére mindegyik nyelvnek van egy-egy jó eleme, apróság, amit a nagyközönség elé lehet vinni, hogy kierőszakoljuk belőle az ujjongó vastapsot.

A következőt találtuk ki:
Feláll az évfolyam nyelvenkénti csoportosításban félkörben az aulában. Szemből nézve a sorrend: francia, spanyolok, német.
Kiáll/kiül középre X.+Y. és eléneklik/zenélik a 2 db nagyszerű spanyol dalt, amit a Kreatív Napokon is bemutattak (ergo egy már volt program újrahasznosítása)
A többi szám:
Francia: egy dal (ők biztosan tudják, hogy melyik?) (a belefektetett energiamennyiségtől és tájékozottságtól egy, az egész évfolyamot érintő program esetén lerobban a fejemről a kalap)
Spanyol: Waka-Waka tánc (no comment, csöpög a plafonról a kreativitás)
Német: Jódli – V. főszereplésével, a többi németes mosollyal az arcán tapsolja a ritmust. (szintén egy újrahasznosított program a Kreatív Napokról)
Mindegyik számhoz megy a zene, dal, tehát playback-ről megy az egész. No de ez így meglehetősen szokványos, sőt akár unalmas is lenne (bruhaha, komolyan? – a szerk.). Tehát a csavar: […] Akkor lesz jó, ha amikor elhallgat a zene azonnal abbahagyja az érintett csoport és "beáll alapállásba", azonban ezzel egyidőben észnél van a többi, mert nem lehet tudni, melyik szólal meg. Érthető? El tudjátok képzelni?
Na. Remélem, mindenki benne van és megmentjük a 11. évfolyam becsületét, ill. ismét megnyerjük a harcot az idővel szemben. (kiemelés természetesen tőlem)

Magyarán összesen 3 embernek van „konkrét” dolga (plusz annak, aki a zenét állítja), a többiek tapsolnak és átállogatnak, esetleg csoportban énekelnek. Mindezt a társulat első alkalommal az előadás előtt kb. fél-egy órával fogja először elpróbálni.

A diákok nem szerveztek, a tanárok 4 nappal az „akció” előtt összedobták ezt a, lássuk be, kissé megúszós produkciót. Összehasonlításképp a 2005-ös program:

11.00 Idegennyelvi csoportok bemutatkozása, színházterem
L. 7-es németcsoportja –Boci-csiga...
L. 7-es TMT-csoportja – Viccpercek
L. 10-es németcsoportja – A kirándulás
L. 11-es németcsoportja – Cirkusz
L. 11-es németcsoportja – Oscar-gála
K. 10-es angolcsoportja – Barátok közt
K. és W. 8-os angolcsoportjai – Megasztár
A műsorokszámok között reklámok – B. 10-es angolcsoportja

A fentiekre valószínűleg még tanórákat is szántak. Gyerekek, én megértem, ha nincs idő. Én megértem, ha sok dolog összefut. Én megértem, ha nem sikerül, ha nem érdekel senkit. De mi a francért játsszuk azt, hogy ez fontos nekünk? És most nem a kényszerszervezőkről beszélek, én biztos vagyok benne, hogy remek munkát végeztek és bízom benne, hogy ez a kissé improvizatív jellegű előadás is jól sikerült. De ha már a nyitóprogramot (kényszerből…) tartó társaságot és az őket erre vigyorral az arcukon buzdító tanárokat sem érdekli ez a dolog annyira, hogy legalább egy minimális energiát fektessen bele, ne hazudjunk már magunknak.

A szakkörök valahol ezért élnek, itt tudnak előadni az iskolának. Náluk ez az előre kitűzött cél. Mindenki más muszájból csinálja? Ez a fesztivál már halott, csak senki se veszi a fáradságot, hogy az EKG-re nézzen!

Tanárértékelés: az AKG kifinomultan megszervezett illúziója. Vajon mennyit számíthat egy elvont skálán, többféleképp értelmezhető szempontok alapján megírt, rejtett eredményű értékelés, ha a nyilvános petíció sem ért el eredményt?

Az AKG évente két formában is lehetőséget ad diákjainak, hogy értékeljék tanáraikat. Az egyik egy számszaki, megadott szempontok alapján egyénileg kitöltött értékelés. A másik pedig egy kisebb vagy nagyobb csoportban, felügyelettel vagy anélkül megírt szöveges értékelés. Mit ne mondjak, mind a kettő szar. Kár, mert legjobb esetben is cirka havi negyvenezret fizetünk az oktatásért, és néha reménytelen a tanárcsere. És azt se feledjük, mi teszi az emberre a legnagyobb hatást iskolai évei során (könnyen ellenőrizhető, emlékezzünk vissza ötödik osztályra): az, hogy milyen a tanár.

Kezdetnek nézzük meg az akg.hu-n fellelhető „A pedagógusok munkájának tanulói értékelése az AKG-ban”-részt (itt). Tizenhat pontunk van. Ez 2003-ból származik, sajnos azóta nincsenek részletes adatelemzések.

„A tanárok munkájának értékelése nagyon változatos formában jelenik meg az iskolában.”

• A patrónusok egyéni beszélgetésein a tanulókkal - Anno beszélgettem a patrónusommal. Konkrétan azt mondtam neki, hogy „hogyhogy [a jelenlegi énektanárunk] még itt lehet?”. Másoktól minimum olyanokat lehet hallani, hogy „jaj, de várom a tanárértékelést, hogy jól lehúzhassam X-t”. Kíváncsi vagyok,  jutott-e valaha ezek közül bármelyik vissza a szaktanárokhoz, illetve számított-e bármit is.
• A hetenkénti csibebeszélgetéseken kiscsoportos formában – Ugyanez.
• A tanulók egyéni órarend összeállításában a 11-12. évfolyamon – Ezt azért érzem ökörségnek, mert a GO esetén például két tanárból egy viszi az évfolyam összes óráját. Tehát… aki megy, az pozitívan értékeli a tanárt, aki nem, az nem? Hol van a választási lehetőség? Vagy ez most arra gondol, amikor az évfolyamomról pár diák kijelentette, hogy nem megy emelt matekra, ha az a tanár tartja, aki?
• A tanulók önálló csoportszervezési jogosultságában; A tanulók szabad tanárválasztásában a vertikális csoportokban – Ezeket együtt veszem. Ööö… mit mondjak? Sosem tapasztaltam tanárcserét vagy tanárválasztást. Az angolcsoporthoz beosztották az angoltanárokat, az ez alapján kiosztott egyéb csoportoknál sem… sose volt tanárválasztás! (igen, ez 2003-mas, valószínűleg azóta változott valami.
  - Az egyes csoportok év végi (félévi) csoportértékelésein – Erről majd később.
• Kisiskolai és csibe szülői értekezleteken; Évenként, szülői kérdőíves információs formában; A kisiskolák patrónusainak kétheti rendszerességű megbeszélésein; A munkaközösségek szakmai egyeztetésein, munkáltatói jogosítványaiban; A munkaközösségi, kisiskolai hospitálásokon; A Pedagógia Tanács hetenkénti megbeszélésein; A pedagógiai vezető szupervíziós jogosultságában; A nevelőtestület tanár és patrónus kinevezési jogosítványában (mint végső fellebbviteli fórum) – Ezek nem diákdolgok, most hagyjuk is őket.
• A kisiskolák szaktanár választási jogosultságában – Ez sem diákdolog, de ki kell emelnem: miért nem az legalább részben?
• Az évenkénti központilag szervezett tanulói számszerű értékelésen - …

Na, erről az utóbbiról hosszabban.

Először is, feltételezzük, hogy a diákok komolyan veszik. Másodszor, lássuk magát az értékelést:
Az alábbi öt értékelési szempont alapján értékeljük a tanárokat: Az órák légköre, A tanár rátermettsége, A tanár-diák kapcsolat, Értékelés, visszajelzés illetve Összkép. Namármost, a szempontokat kiegészítő 2-3 soros magyarázat ellenére is általánoskodó és többféleképp érthető szempontok ezek, ami már csak azért is rossz, mert lehet, hogy a diák azért ad alacsony pontot az órák légkörére, mivel a tanár állandóan üvöltözik és feszélyezve érzi magát, a tanár meg azt a következtetést vonja le, hogy a dumáló gyerekek miatt van az egész. Lásd énekóra. Nem tudja a kéz, mire gondol a láb. Honnan is tudhatná?

A másik alapvető probléma a használt skála. Ki nem találnátok soha: 1 és 7 között kell pontozni a fenti szempontok alapján. Elvileg azért, hogy ne a szokások vezessenek, gyakorlatilag azonban ez egy olyan skála, amit soha sehol nem lát vagy használ az ember. Nem tudja semmilyen kontextusban elhelyezni és óhatatlanul torzulni fog az értékelés. Többen is említették például, tanár és diák egyaránt, hogy alig adnak heteseket, holott az elvileg az ötös és nem Mr. Tökéletes megfelelője.

Egyáltalán, mi baj van a szokásokkal? Ha kerülni akarjuk az iskolai jegyekkel való párhuzamot, legyen tízes vagy százas skála! Egy és hét között? Komolyan? Sose láttuk, nem tudjuk, mennyit ér! Kíváncsian várom, hány gyerek számolja át ötös skálára a (jegy-1)/1,5+1 képlet használatával – illetve hány marad egy olyan rendszernél, amit sosem használ, sosem látott használva és maga sem ért rendesen.

A következő probléma a visszajelzés teljes hiánya. A tanár megkapja az eredményeket, csoportokra lebontva. Ezzel vagy kezd valamit, vagy nem. Vagy megosztja az eredményeket a diákokkal, vagy nem. Nem kötelező. A semmitmondó számértékek mögött meg nagyon ronda értékeknek kell megbújniuk ahhoz, hogy egy tanár egyáltalán megfontolja a változtatást – már ha nem arra jut, hogy mögötte hatalmas a pedagógiai tapasztalat és a szóban forgó diákok a hülyék.

Itt találja meg az ember az AKG weboldalán a tanárértékelési eredményeket, de sokra nem megy vele. Munkaközösségenként vannak kint az eredmények, ami azzal jár, hogy a média, a rajz és az ének eredménye pl. együtt szerepel, így az ember soha a büdös életben nem fogja megtudni, mik is a valódi statisztikák (ami baj lehet például akkor, ha az embernek kiemelten fontos a jó rajzoktatás). Az olvasó helyzetét sem fogja megkönnyíteni a többféleképp értelmezhető szempontrendszer és a titokzatos 1-7 skála. És ez akkor is így marad, ha ez egy „alternatív”, ha szabad azt mondanom, „személyiségközpontú” értékelési rendszer.

Van még a szöveges értékelés, a csoportértékelés. Ezt vagy az aktuális kis csoport írja meg, vagy a csibeközösség. Utóbbinál két variáció fordult elő nálunk, az első egy nagy közös írás volt, aminek része volt a patrónus is. Nem egyszer fordult elő, hogy azt mondta: jaj, ilyet ne írjunk, ez nincs is így, ugye, gyerekek? – és egy kicsit finomabbá, bevehetőbbé tette a szöveget. Maradt a szürke, semmitmondó, jellegtelen massza.

A másik variáció az volt, amikor már csak időhiány okán is két-három gyerek állt össze és írt az egész csibe nevében az adott órákról – ez epochális vagy egyéb, mindenkinek ugyanazon tanár által tanított tárgyak esetén, mondanom sem kell, nem csak, hogy torzít, hanem egy csomó gyerek véleményét abszolút ignorálja.

Amikor nem csibén írjuk, hanem csoportban, egyszer az történt, hogy a társaság egy „oké, sablonszöveg, jó lesz”-t dobtak össze egy olyan tanárnál, akinek tárgyát nem szívlelték és destruáltak, illetve egyszer (amit csak meséltek) öncenzúrát hajtottak végre: áh, ne írjuk meg, úgyse fog változni semmi és csak megsértődik.

Namármost, kisebb csoportok esetén igen könnyen behatárolható, melyik értékelés kitől jött. Konkrét példa: a csibémből angol hatos csoportban csak én vagyok és egy barátom. Nem igényel Sherlock Holmes-i képességeket, hogy a tanár rájöjjön, ki írta az értékelést. Ez engem nem zavar, de 1) elvileg anonim 2) az eredmények effektíve nem nyilvánosak. Nem fair szerintem a rendszer – de persze értelmetlen is.

A szöveges értékelésekről a tanárok az én fülem hallatára soha a büdös életben nem adtak még visszajelzést.

Az én javaslatom: választható tanárértékelés, de azt üvegzsebbel. Az AKG weboldalán hat tonna adat található, amiből az ember nem tudja meg, hogy a gyerekének tanárára melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott átlagban (pláne nem, hogy emberi skálán mennyi is az): iskolai átlag, évfolyamátlag, szempontátlag van csupán, az is elsősorban a munkaközösségek esetén, melyek gyakran több összemosott tárgyból állnak.

Ehelyett én azt mondanám: amelyik tanár bevállalja, az kap tanárértékelést. De nyilvánosat. Nevével együtt kinn lesz, melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott. Esetleg a szöveges értékelést is meg lehetne ilyen formában oldani (igen, szerénységem valahol ezt csinálja, bár a problémákra helyezi elsősorban a hangsúlyt). Aki ezt nem vállalja, azt nem értékelik – ez azonban megint sokat elárul és megjelenik.

Még egy bizonyíték arra, hogy a tanárértékelés jelenlegi formájában haszontalan: a tény, hogy az én bejegyzéseimre érkező néhány érdemi reakció közül az egyik konkrétan üvöltözés volt. sokat elárul: durva, amit írok, persze – de nyakamat rá: ha mindenki őszintén meg tudná írni a véleményét úgy, hogy az kendőzetlenül eljusson a tanárokhoz, a középmezőny alja lennék csupán udvariassági szempontból. Ezerszer rosszabb dolgok hangzanak el a folyosón – és ezzel, ha személyiségközpontú, alternatív és emberi okokból nem is, de anyagi okokból és a diákok jövőjének és megfelelő oktatásának érdekében változtatni kellene.

Tehát: nincs kötelező visszajelzés vagy következmény, a tanárok annyit osztanak meg az eredményekből, amennyit akarnak, cenzúrázott vagy öncenzúrázott szöveges értékeléssel operálunk – arról már ne is beszéljünk, hogy ha nem vagyok elégedett pl. a matektanárommal a négy év során, nincs hová átmennem és nincs kit kire lecserélnem. Valószínűleg en bloc megutáltam volna a történelmet, mint tárgyat, ha kilencediktől nem egy másik tanár tanította volna. Lehetőségem változtatásra nem lett volna.

Ha átszámolom ötös skálára és átlagolom az összes munkaközösség összes szempontjának összes értékét, mennyit kapok? Mindössze 3,93-mat. Ebben persze nincs benne a súlyozás, hogy mit hányan töltöttek ki, de erre vonatkozó adatok nincsenek is fent. Mindenki döntse el, hogy egy erős közepes illetve majdnem jó értékelés elég jó-e egy olyan iskola esetében, mint az AKG.

Még egy finom sztori konklúziónak: mint már írtam egyszer, az évfolyam diákjainak olyannyira elfogadhatatlan volt matektanárunk munkássága, hogy aláírásgyűjtésbe kezdtek, amit az évfolyam nagy része aláírt. Ha jól emlékszem, kétszer is. Soha nem történt semmi a véget nem érő egyeztetéseket leszámítva (illetve, ha volt, átkozottul rosszul kommunikálták a tanárok, de hát erre már láttunk példát) – a sztori vége pedig az lett, hogy a tanár elhagyta az iskolát. Ez az egyetlen mód, ahogy a tanárértékelés hatásos lehet? Ha a tanár kilép?

Smoke and mirrors – tükrök és füst. Ennyi a tanárértékelés az iskolánkban. Egy illúzió.

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Szögesdrót, vizesárok, portás, halál
Diák a kapu mögött csupán rabmadár
Délutánig szorong, egyszerű az ok:
"nemkívánatos kapcsolatok"

Iskolánkban – egészen a közelmúltig – lehetőség volt arra, hogy a (minimum kilencedikes) diák elhagyja az iskolaépületet a szünetben. A jelek szerint mostanra már elképesztően veszélyessé vált a CBA-ig vezető, úttestet nem érintő, cirka harminc másodperc alatt megtehető séta. Még mindig jobb érv lenne, mint a valódi hivatalos „kommüniké”.

A bezárásnak köszönhetően a dohányzó diákok a vécébe szorultak. Ez önmagában oké lenne, de így a nemdohányzók is fulladásos tüneteket tapasztalnak – néha még az öltözőben is. Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.

Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. És ha tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.

A bezárás oka hivatalosan az, hogy „[egy, a rendőrségig jutó füvezési ügy kapcsán] a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát. Azóta 8.30- és 13.35 között napközben nem lehet kimenni az AKG-ból.” Természetesen ne legyenek illúzióink, nagy valószínűséggel drogdílereket kell nemkívánatos kapcsolat alatt értenünk.

Más források feltételezései szerint a bezárásnak ezer és egy egyéb valódi illetve „valódi” oka van, egy bizonyos csoport intenzív drogvásárlásaitól kezdve az állandóan elkéső gyerekeken át egészen addig, hogy az iskola image-ének árt a CBA előtt cigarettázó gyerekek képe.

Nem volt valami fantasztikus ez ügyben (sem) a tanári kommunikáció.

Bevezették a kilépőkártyát, melyet a portás ellenőriz, illetve az ún. „eseti kilépési engedélyt”, melyet tanároknak kell aláírniuk és –től –ig időértékekkel ellátniuk.

Patrónusom szerint a „komoly szülői nyomás” szerves része volt a döntés meghozatalának, erre mondjuk nem leltem utalást a beszámolóban. Ha a szülői nyomás ekkora jelentőséggel bírt, akkor máris van egy alapvető kérdés: akkor miért nem mehet ki az a gyerek, akinek engedi a szülője? Még csak logisztikai hercehurcával sem jár! Úgy, ahogy a kártyára rá lesz írva, ki mikor mehet ki, ugyanígy lehet rajta jelezni, kimehet-e a gyerek vagy sem. Arra nem gondolok, hogy pont az AKG lenne az az iskola, amelyik a szülők véleménye ellenére senkit sem engedne ki. Tudom, ez nem fedi az iskola személyiségközpontúságról alkotott képét, mely a jelek szerint elsősorban azt jelenti számukra, hogy mindenkinek mindent szabad. Szerintem a személyiségközpontúság lényege a differenciálás (lásd itt).

Egy rövid ideig működő iskolai médium írása szerint „a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben”. Az idézett beszámolórészletből is látható, hogy ez így nem helytálló. A lényeg azonban nem ez, s alapvető, tök egyszerű kérdés egyébként:

Mi történik 13 óra 36 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?

Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit.

Az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégium elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta.

Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért: csak addig, ameddig az épületen belül tartózkodik, netán tovább?

Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.