Alternativity

Kis összegző az iskolaújságokról általában, egy kis kitekintés a miénkre, majd összehasonlítás egy másikkal.

Mielőtt belevágnék abba, hogy a mi iskolaújságunkról írjak röviden, hadd írjam le, szerintem milyen egy jó iskolaújság. Egyáltalán, hogy mi a célja.

A következő két végletet tudom elképzelni: az egyik az, amikor az iskolaújság, nevéhez híven, az iskola aktualitásairól ír, már-már közlönyformában, vagy azt tárgyalva. A másik pedig az, amikor az iskolaújság tök feleslegesen iskolaújság, lehetne akár egy blog is, mert kizárólagosan filmkritikákkal, olvasmányélményekkel, nagyvilági dolgokkal foglalkozik. Az ilyen újság olvasóközönségét teljesen felesleges az iskolapolgárok körére korlátozni. Arra természetesen nagyon jó, hogy nevelje a jövő újságírópalántáit, tájékoztatásra viszont alkalmatlan.

Mi hát a cél? – teszem fel a kérdést. S ha már itt tartunk: mi nyújt tájékoztatást, ha nem az iskolaújság a maga korlátozott interaktivitásával? A szülői értekezlet mintájára vezessük be a gyereki értekezletet is, vagy mi? Szerintem egy iskolaújság – lévén iskolaújság – elsősorban az iskoláról kell, hogy szóljon. Az iskola dolgairól tájékoztasson, formáljon róluk véleményt.

Ha a fenti két végletet nézem, a Szubjektív, az AKG iskolaújsága mondjuk négyötödrészt a skála filmkritikai feléhez tart.

Természetesen ne feledjük el, hogy a lap csupán egy alkotóköri foglalkozás terméke. Hetedikben kötelező a kézművesfoglalkozás, nyolcadikban és kilencedikben pedig legalább egyet kell választani a tényleg nagyszámú és sokrétű választékból. Ezeknek egyike a Szubjektív, melynek szerkesztőségében a rendszer logikája alapján túlnyomórészt nyolcadikos és kilencedikes diákok találhatóak. Amikor én voltam szerkesztő, ha jól emlékszem, egy híján mindenki ebből a két évfolyamból került ki. De lehet, hogy mindenki. Egyébként akkoriban a szerkesztőségi üléseken való részvételt is igen lazán vettük. A húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult. Az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak. Emlékeim szerint az idő legnagyobb részét az első vette el(talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet.

A lap a Filmklub alkotókör filmkritikai, filmajánló lapjaként indult, nem egy hagyományos iskolaújság, hanem egy magazin. Így nem véletlen a címe sem (figyelem: Szubjektív!), és az sem, hogy sok ideig kizárólag, majd később túlnyomó részben kritikákból, ajánlókból állt. Folyamatosan nőtt benne a közéletről, az iskoláról szóló cikkek aránya, így ez lett a fóruma az iskolai ügyek kitárgyalásának is - más híján (kiemelés tőlem – TooNormal). De annak nincs akadálya, sőt, határozottan támogatnék olyan újságot, ami betöltené az iskolaújság funkcióját, és végre konkurenciája lenne a lapunknak. Aki iskolai ügyekkel komolyabban foglalkozó iskolaújságot szeretne, annak nem a száját kéne jártatnia, hogy hogyan is kéne ezt (kiemelés tőlem – TooNormal), hanem a piacra kéne lépnie, és ott megmérettetnie magát. A támogatásomat megkapja.

- a felelős szerkesztő, egyben az iskola tanára

Egyébként azt sem értem, miért kell a nyomtatott verziót erőltetni – nálunk legalábbis ez az elsődleges, illetve létezik az AKG-n egy alweboldal kb. fél éves késéssel frissített archívummal és elvileg(!) havonta megjelenő papíralapú verzióval. 2011 van, miért nem blog, miért nem alapvetően netes felület? Miért korlátozzuk az olvasóközönséget a diákságra, ha már amúgy sem a suliról írunk elsősorban? Nem lenne nyomtatási költség sem, helyette lenne AdSense. Nem lenne lapzárta, lenne helyette bármikori posztolás. Nem lenne egy halom papír, lenne helyette hivatkozás, komment, reblog, facebook – utóbbi a jelenleginél kicsit intenzívebben.

Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is

A közelmúltban akadtam rá a Politechnikum iskolaújságjára, a Poligráfra. Meg voltam döbbenve. Interjú diákokkal, iskolabírósági hírek, dolgozatstatisztikák, tanulmányi versenyek, a lap által szervezett műveltségi vetélkedő, diákok által díjazott tanárok, hiányzások, tájékoztatók, pályázatok, közérdekű információk, tábori élmények! És ami a leginkább tetszett: nincs egy átkozott filmkritika sem. Na, ilyen egy iskolaújság. Régen (ezredforduló előtti archívumok) többé-kevésbé a miénk is ilyen volt. Lesz ilyen valaha?

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Nálatok is ki kell öltözni fekete-fehérbe a (nyelv)vizsgára? Nem? Utálnátok? El kell, hogy szomorítsalak titeket: nekem nyolc, miben akarnak minket vizsgáztatni. Ami nem nyolc, az a veszélyes precedens, amit a következmények hiánya teremt.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legeklatánsabb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.

Az AKG-ban az ember tizedik osztályban kap kötelező jelleggel közgázoktatást, heti egy duplaórában. Előtte nincs, utána választható. Két lehetőség van: GO vagy YE.

Ez a két lehetőség teljességgel vagylagos. Jellemzően a YE hetedik elején egy nagyon érdekes dolognak tűnt számomra, hogy aztán tizedikre, amikor választani kellett a GO és a YE között, a lehető leghamarabb menekülni kezdtem már az ötlet elől is.

A GO (Gazdálkodj Okosan) szimpla közgazdaságtan, kötvény, részvény, bank, súlyadó, biztosítás, euró, ez, az, emez, amaz. Elöljáróban az Óráról órára-poszthoz: én nagyon szerettem, sokan kevésbé. Engem mondjuk egyébként is érdekelnek a reáldolgok. Plusz érdekes, hogy a közelmúlt gazdasági szempontból talán legkaotikusabb évében volt szerencsénk tanulni ezekről.

A YE az érdekesebb, újabb példája az AKG azon ötleteinek/intézkedéseinek/módszereinek, ami az új szárny felépítése utáni anyagi nehézségek okán bekövetkező intellektuális hígulás után sokat vesztett értékéből és eredményességéből.

A YE (Young Enterprise) egy nemzetközi ötledék, lényege az, hogy a gyerekek csinálnak egy kis cégecskét, kitalálnak egy terméket, részvényeket adnak ki az iskolában, a terméket versenyekre viszik, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Ez egy nagyon jó gondolat! Ezzel semmi baj sincs! Itt sikertörténetek vannak!

A probléma ott kezdődik, amikor Szarokasulira Szilárd rájön, hogy megfelelő szarkavarással a YE keretein belül az egész évet megúszhatja anélkül, hogy bármit kelljen csinálnia.

Mindig is a differenciálás híve voltam. Az AKG alapfilozófiájának azon része, hogy „nem jutalmazunk, nem büntetünk”, meglátásom szerint (a jelenlegi „felhígult” diákközösségben, ne feledjük) csupán oda vezet, hogy a rendszer normális működését erőn felül elősegítő (vagy akár csak nem gátoló) egyének azt fogják érezni: „Minek? Még a mi fejünkre szarnak jobban” (hiszen, ne feledjük, aki rinyál, akivel baj van, arra figyelni kell).

A YE egy zseniális ötlet, de nem engednék rá mindenkit. Lennének emberek, akiket köteleznék arra, hogy a hétköznapi órai keretek között zajló órákra menjenek, mert négy év után pontosan lehet tudni, ki az, aki csupán a bliccelési lehetőséget keresi a YE-ben, ahol sokkal enyhébb a tanári felügyelet.

Vannak a fent jelzett sikertermékek és a „normál” produkciók, az ilyenek, akik csinálgatták, csinálgatták, bőszen plakátolgatták a suliban, de azért szerették, amikor lehet, mellőzni a gyűléseket és hasonlókat. Amolyan hétköznapi kamaszok teljességgel elfogadható munkaeredménye.

És vannak azok, akiknél a tanár kijelenti, hogy nem hajlandó a továbbiakban vezetni a csoportot, mert felháborítja, hogy mennyire leszarják a produktumot.

Van különbség a három variáns közt. Megkockáztatom, a legelsőt leszámítva mindegyiknek a GO-ra kellett volna menniük a nettó begyűjtött információmennyiséget nézve.

A jelek szerint akkor foglalkoznak a bajoddal, ha elég hangosan nyavalyogsz. Ha konstruktív vagy, azt hiszik, nem is annyira fontos a dolog. Szomorú sztorik alant.

Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és egyik barátom a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). Patrónusom széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és barátom megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.

Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén patrónusunk kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.

Na, barátom egyből meg is kérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudtam jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az. Elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttassák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.

A kardcsörte természetesen elmarad. Miután patrónusunk végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és barátom odamegyünk hozzá. Őt elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.

Kérdőre/felelősségre vonom patrónusomat, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. Barátom ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátainkkal, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.

Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az már egy másik történet.

Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy azokra valahogy sokkal nagyobb figyelmet fordít akár a média, akár a politika, akár bármi más, akik, khm, rinyálnak? Érthetünk ez alatt tüntetést, felvonulást, szó szerint üvöltözést, asztalra csapást, gyerekes viselkedést, valahogy mindig felhívja a figyelmet az „elkövetőre” és paradox módon jobban meg is kapja, amit akar.

Erre az AKG is jó példa egyébként. Erre még csak nem is kell konkrét példákat hoznom, annyira egyértelmű a szituáció: azokon, akik normálisan, mintegy mellékesen megemlítik mondanivalójukat (nyilvánvalóan magamról beszélek most), azon következmény nélkül át lehet lépni. A hőbörgőkön nem annyira lehet.

„Játszásiból” kipróbáltam, milyen hőbörgőnek lenni és láss csodát, ha erőltetem, elméletben az igazgatóval is megbeszélhettem volna meglátásaimat. Természetesen ez sohasem lépett túl a szavak szintjén, még csak nem is nekem mondták, hanem édesapámnak.

A történetet ott folytatom, ahol abbahagytam: kijelentettem, hogy most nyíltan destruálok, s megkértem, kommunikálja ezt minden szülői jelentőségével patrónusom felé. Kisebb megbeszélés után ebben meg is állapodtunk, bár végül cselekedete igencsak messze esett a megbeszélttől: lényeg a lényeg, a „nem tartanánk helyesnek” lett a nyomvonal, amin elindultak. Állítólag patrónusomra tiltakozására apukám kifejtette, hogy ha „nálam hülyébbek miatt még én vagyok korlátozva, akkor nem rám kellene kihegyezni az ellenállást”. Az alapvető probléma tehát ezzel elsikkadt, de beszélgetésük nagy reformkonyháján kifőzték, hogy „amilyen okos vagyok és intelligensen tudom tálalni a mondanivalómat, akár le is ülhetnék Hornnal”. Ilyet már hallottam annak idején és pontosan tudtam, hogy a patrónusom nem fogja ezt erőltetni egyáltalán, ez úgy el fog felejtődni, ahogy jött. Ráadásul volt egy ilyesféle kis mellékíze is.

A továbbiakban az egész ügyön túlléptünk, én is, ők is. A témahetek egyébként is rendkívül nehezen védhető harcállások a tanárok számára, hiszen hivatalosan nem számítanak bele semmilyen tantárgyba sem (ha ezzel blöfföltek volna, első dolgom lett volna megkérni, mutassák meg, melyik tantárgy óráiról van szó és mit csináltunk az adott órán). Mégis, ez a kis eset a gyakorlatban is megmutatta a liberális személyiségközpontú gondolkodás alapeszméjét: ha valamit nagyon akarsz, mondd hangosan és látványosan.

El tudjátok képzelni, mekkora nálunk a zaj szó szerint és átvitt értelemben is?