Alternativity

Bizonyos szint felett szerintem már értelmetlen a soha nem használt, elvont szavak magoltatása nyelvórákon. Lehet, hogy ez az a bizonyos „magas szint”, de ennél sokkal többet érne egy állandó beszélgetéses óra, mert ott az ember bizony belebotlik számára ismeretlen szavakba, amiket használni is akar.

B2? C1? Utóbbira felkészítés? Nyelvvizsga, érettségi? Persze, ha az ezekkel járó, aggasztóan tipikus, már-már bemagolhatóan ismétlődő feladatsorokkal és feladattípusokkal foglalkozunk, akkor menjen csak a favágás, hiszen ehhez ez kell – bár megkérdőjelezném, hogy ez a nyelvtudás megfelelő mércéje. Persze, mindent számon kér, de hogy?

Most persze feltételezzük, hogy nem a papírért tanuljuk a nyelvet. Ebben az esetben viszont szeretném elővenni egy közelmúltbéli élményemet, ahogy az orvosinál várakozva páran szódolgozatra készültek. Kellően magas angol csoportról beszélünk, s mivel én úgy tudok angolul, hogy „klasszikusan” igazábó sosem tanítottak (ilyeneket írok, C1 megvolt, emelt érettségi is, bár „megszívtam”), érdekelt, hogy hogyan is megy ez.

Az érdekes az volt benne, hogy a totálisan elvont és soha nem használt szavakat, amiket meg kellett tanulniuk, mind el tudtam volna mondani angolul, de tízből kilencszer más angol szót használtam volna a kifejezésükre. És tényleg, elvolt dolgokról beszélünk, olyanokról, amik a lehető legritkább esetben kerülnek elő.

What the f*** is nyelvi év?

Csoportvegyesítés felsőfokon

Vérző fejű részeg a cseh éjszakában (első rész)

Nem látom az értelmét az ilyenek magoltatásának, mert szerintem ezer százalék, hogy csak a passzív szókincs sorait fogják erősíteni. Ezen, a B2 és C1 közti nyelvi szinten szerintem a szókincset olyan szavakkal érdemes bővíteni, amit a tanuló használni akar.

Hogy ez hogy derül ki? Beszélgetéssel. Persze annak is beszélgetős órák, nyolcadik után speciel nekem a kis külön csoportomban csak az volt, szerintem remekül jártam vele.

Miért jó ez? Beszélgetés közben az ember szeretné kifejezni magát, és amennyiben megakad, természetesen a körülötte lévők, elsősorban az oktató ki tudja segíteni. Az egy dolog, hogy ez interaktív, sokkal fontosabb, hogy így olyan szavak kerülnek terítékre, amit a tanuló használni akart. Azok a szavak, amiket egyébként használna egy anyanyelvi beszélgetésben, nyilvánvalóan fontosak számára, így sokkal nagyobb valószínűséggel „ragadnak meg”, válnak az aktív szókincs részévé.

Egy nagyon fontos feltételét látom persze ennek: elég jól kell tudni hozzá kommunikálni azon a nyelven, hogy ne kelljen minden mondatban megkérdezni valamit, mert egyrészt akadozóvá és terhessé válik az egész, másrészt a nyolcszázezer megkérdezett szó bizony el fog veszni, mondtam is bármit korábban – volt már szerencsém tapasztalni.

Persze én leszek az első, aki elismeri, hogy a visszafogottabb, zárkózottabb tanulóknál ez nem működik jól. Gonoszul csak annyi merül fel bennem: használnák ők a nyelvet egyáltalán?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Csak akkor, ha apám kurva gazdag, jelen állás szerint legalábbis. Persze még van másfél-két évem addig, ki tudja, mit talál ki addig a kormány. A röghöz kötésről.

Aranyom, te bizony itt maradsz az országban, egészen addig, amíg tiszta ránc nem lesz az a kedves arcod...

Kedvencem a államilag finanszírozott, pardon, ösztöndíjas röghöz kötés. Az indoklás elvileg az, hogy „ha az állam milliókkal támogat meg egy képzést öt év alatt, úgy hiszem, a társadalom joggal várja el, hogy a fiatalok valamit visszaadjanak annak a közösségnek, mely hozzájárult a taníttatásukhoz.”

Ezúton szeretném az agyilag meghasonlott politikai vezetőink figyelmét felhívni arra, hogy az állami újraelosztás lényege pont az, hogy a rászorulóknak (jelen esetben azoknak, akik önerőből nem tudnák megfizetni az egyetemi képzést, de képességük megvan hozzá) a közösből juttatunk annak érdekében, hogy a közösség  egységesen haladni tudjon előre, például ne a pénz, hanem a tudás predesztinálja a továbbtanulási lehetőségeket.

A nyugdíjasoktól sem kérünk közmunkát, a rokkantak is elmehetnek külföldre, a családi pótlék kedvezményezettjei sem ilyen-olyan-amolyan extra feltételek mellett kapják meg a nekik jelen állás szerint járó támogatást. Sőt, ha a nyugdíjas nyolcvan évesen kivándorol Amerikába, az állam nem vasalja be rajta visszamenőleg a nyugdíját, mivel a támogatások kiosztása egyáltalán nem „visszaadásról” szól, ezért támogatás, illetve segély!

Kormányunk a jelek szerint azonban amolyan protekcionista módszerekkel kívánja megoldani azt a komoly problémát, hogy a kellően intelligens emberek olyan gyorsan menekülnek ebből az országból, ahogy csak tudnak, Nyugatra, jobb lehetőségekért, jobb munkakörülményekért, jobb fizetésért – csupa olyan alapvető dologért, amit Magyarország nem képes nyújtani nekik.
Mi a megoldás? Javítani a magyarországi munkakörülményeket? Ugyan! Helyette fogjuk azokat a tehetségeket, akik önerőből nem tudnának egyetemre menni, és 7-15 évre(!!!) kötelezzük őket, hogy Magyarországon dolgozzanak, hacsak ki nem fizetik a képzés árát.

Hallottunk már rövidtávú megoldásokról, de egy vak messzebb lát, mint oktatáspolitikánk formálói. (Most vegyem elő, hogy a minden kétséget kizáróan világnyelv angolt is háttérbe szorítanák, ha tehetnék?)  Tudniillik ezzel csak a szőnyeg alá söprik a tényt, hogy infrastruktúra illetve „munkaerő-kezelés” terén hazánk átkozottul le van maradva, ezzel a barátságos húzással pedig még csak nem is szükséges (megpróbálni) behozni a lemaradást, hiszen a diplomásoknak így is, úgy is itt kell maradniuk, kivéve, ha kellően gazdagok (Corvinuson legdrágább szak, amit találtam, félévenként négymillió forint, jó reggelt kívánok; a többi szak sem nevezhető olcsónak éppenséggel, az angol nyelvűek meg extra drágák – lásd itt).

Hová fog ez vezetni? Én a következőt látom magam előtt: a röghöz kötés miatt nem szükséges a vállalatoknak lépéseket tenni annak érdekében, hogy a minőségi munkaerőt megtartsák, maximum az országhatáron belül, így lemaradásunk még inkább nőni fog; ez oda fog vezetni, hogy a képzést fizetni nem tudó, tehetséges fiatalok egyetem nélkül is kivándorolnak, hogy ott próbáljanak szerencsét, mely még mindig jobb, mint 7-15 évet, életüknek delét elvesztegetni egy lemaradó országban. Ez persze tovább rontja a hazai munkaerő színvonalát is.

Ostobaság az egész. Az újraelosztás koncepcióját sem értik, az oktatáshoz pláne nem értenek. De hát persze, hogy pont innen kell elvonni a pénzt! A bürokrácia jó, ahogy van. De az oktatás! Hát túl sok pénzt nyomunk ebbe a vacakba!

"Növekvő munkanélküliséget, a fiatalok további elvándorlását és súlyosbodó szakemberhiányt jósol Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter a hvg.hu birtokába került felsőoktatási törvénytervezet legfrissebb koncepciójában arra az esetre, ha mindaz megvalósul, amit egyébként a saját tárcája akar. De cserébe legalább a "nemzeti középosztály színre lép" – állítja a miniszter." (hvg.hu)

Ha már egy hónapja és egy napja nem jártam erre (nyár…), gyorsan túlesek a tanév összegzésén. A fő kérdés ugyebár a következő: meg lehet-e egy nyelvet tanulni egy tanév alatt, abszolút a semmiről?

A jó hírem az, hogy lehet. Persze kell hozzá heti tizennyolc óra és egy tisztességes adag házifeladat minden nap. A feltételek a németcsoportban minden szempontból adottak voltak (hozzáértés és motiváció kategóriában is), s amennyire meg tudom ítélni, kisebb-nagyobb problémákat leszámítva a többi nyelvi csoportban is volt erre mód.

Namármost, gondolom, én vagyok sztahanovista, elvégre a sulis B2-vizsgát a csoportunkban mindenki sikeresen abszolválta, de én igen sokat dohogtam a néha simán elszálló fegyelem miatt – szerintem a csoport tehetséges tagjai kivétel nélkül el tudták volna idén érni a C1-es szintet, ha az órák, hm, alsó hangon 10-15% át nem karattyoltuk volna el.

Persze ebben benne van az is, ahogy felépül az egész, a laza és nevetős hangulat bizonyára legalább ugyanennyit dob a munkamorálon.
Csak röviden: a németcsoport órái úgy néznek ki a nyelvi évben, hogy a reggeli duplaórában az egész csoport közösen a tankönyvvel halad, a délutáni órákon meg hol egyik, hol másik tanárral a csoportok fele van, nyelvtan-hallás-beszéd illetve szókincs-írás-civilizáció témákban.
És basszus, az utolsó háromban baromi sok időt pocsékoltunk el! De komolyan, az írásórák (heti egy) kis túlzással mint ha nem is lettek volna. De szó szerint. És mondom, a kitűzött célt így is simán abszolválta mindenki, és lehet, hogy én helyezem szokás szerint magasra a lécet de optimalizált körülmények közt magasabbra is lehetne törni.

Például (és most fog minden személyiségközpontúság-fan felhördülni) félévkor a délutáni fél csoportokat eredményesség alapján lehetne újraosztani. Csak egy javaslat.

A hangsúly ugyebár alapvetően a második nyelven van ebben az évben, a 18 nyelvi órán felül alig van más, 3 média-, normál körülmények közt 5 angol- illetve 3 tesióra. És ennyi.

Mi kedden 11:15-kor végeztünk. Na, ez hiányozni fog jövőre.

Emlékszem a reakciókra, amikor év elején becéloztam a C1-et év végére. Biztonsággal állíthatom, hogy megfelelő eltökéltséggel és affinitással simán abszolválható célkitűzés. Az év második felében már én is csak a „maximum minimumát”, a „92% plusz csomó jól forgatható kifejezés komolyabb energiabefektetés nélkül” útját választottam. Utólag egy kicsit bánom, mert ha még nagyobb elánnal foglalkozom a dologgal, tényleg baromi magasra el tud jutni egy év alatt az ember.

Most pedig két kérdés így a végére. Mind a kettőt külsősök tették fel nekem és egyikre sem tudtam adekvát választ adni – félreértés ne essék, szerintem csak én nem vagyok kellően tájékozott a kérdésben. Aki hallja, adja át, engem is nagyon érdekel a dolog, nem feltételezem a rossz szándékot, magamtól igazából el sem gondolkodtam ezeken a kérdéseken.

A nem kicsit fizetős iskola egy éves tandíja mennyiben is jobb, mint egy hiperultraszuper nyelvtanfolyam? Az a fajta plusz, amit az atmoszféra az a plusz pár óra jelent, a nyelvtanulás szempontjából megéri?

Ez a nyelvi év elvileg a „nulladik év” helyett van. Én, az évfolyam egyik legfiatalabbjaként, nemrég töltöttem be a tizenhetet. Két év múlva érettségizünk. Do the math. Eltűnt valami? Okozhat ez hátrányt?

Kellően csukott szemmel jártam ez ügyben, hogy csak annyit tudjak mondani: biztos jól működik ez, különben nem csinálnák.

Mivel lehetne a legjobban lezárni a nyelvi évet? Egy vidám mesélősdivel, majd szülői értekezlettel, igaz? Nem az én mondásom, de ettől még zseniális: „Az igazgatónk egy troll.”

Szülői értekezlet, ahol ott az összes diák is az évfolyamról, és meghallgathatják, ahogy az igazgató hosszú és kerek mondatokkal kifejti: az évfolyam, khm, fizetési hajlandósága nincs éppen a topon.
Ó, kihagytam volna, hogy a gyerekeket konkrétan odaszervezték és előre meg volt üzenve, hogy maradjanak?

Talán nem ártana elmagyaráznom a szituációt, igaz? Hétfőn bizonyítványosztás, most csütörtökön pedig „utolsó nyelvi óra”, kis vidám búcsúztatós, nosztalgiázós izé, a második felén már a szülők jelenlétével, délután négyes kezdettel. Megbeszéljük a B2-es vizsgát, mindenki kap kis ajándékokat, megírjuk kis üzenetünk az „utókornak”, avagy a következő évfolyamnak, aztán az egész évfolyam lemegy a színházterembe, szülőkkel együtt, és meghallgatják a tanároktól, mennyire hejdeszuper volt ez az év (évértékelés természetesen nálam is lesz), fotósorozat az elutazásról, kis mesélés, ilyenek… aztán szülői.

Ugyanott, a színházteremben, szerintem fél perc szünet volt a kettő között. A nyelvtanárok kimenekültek (már aki tudott), aztán pedagógiai vezetőnk elkezdte a mondókáját. Az első részben a tervezett állami módosításokról kaptak a szülők tájékoztatást. A tájékoztatásról, mint olyanról, lentebb még írok.

Az értekezlet második felén pénzügyekről volt szó, feleslegesnek érzem az itteni részletezését. Elég annyit, hogy a helyzet arra emlékeztetett, mint amikor az évfolyamnak kollektíve elmondják, hogy övék a legrosszabb jegyek az iskolában. Vidám kis leforrázós téma, nagyon illik egy mosolygós, hogy azt ne mondjam, „intim” évzáróra. Volt már példa arra, hogy Horn az egész iskola előtt panaszkodott év végén a szétvert öltözőről és a drogproblémákról, de az azért mégiscsak más.

Látjátok a jelenetet? Szülők, gyerekek vegyesen ülnek a színházteremben, öt perccel ezelőtt még azt hallgatták, mennyire jól dolgoztak ők maguk vagy csemetéik, most meg leforrázva hallgathatják, ahogy a pedagógiai vezető többek közt olyan mondatokkal szórakoztatja őket, mint „nem hiszem, hogy ennek az évfolyamnak a családjainak rosszabb lenne az anyagi helyzete, mint a többinek”, vagy „azt mindenkinek magának kell eldönteni, hogy a családi kasszánál mekkora prioritást élvez az iskola”.

Nem írok az iskola finanszírozásáról, nem értek hozzá, először erről az egészről nem is akartam írni. Én még ott tartottam, hogy mindenki „lehetőségeihez mérten támogatja az iskolát” és „semmiképp sem akarjuk, hogy bárkinek anyagi okokból kelljen elmennie az AKG-ból, akkor inkább az iskola átvállalja a költségeket”. Ne értsük félre, nem elmaradásokról van itt szó. Egyáltalán nem. A vállalás mértékéről beszélünk.

Utóbbiak szép mondatok, de fel nem tudom fogni, miért kellett hallanunk őket. Fel nem tudom fogni, mit kerestek ott a diákok, a gyerekek. Mivel konkrétan semennyi idő nem volt a kis búcsúztató és az értekezlet között (csak annyi, amíg a nem patrónus nyelvtanárok gyorsan kimentek), mód sem volt rá, hogy távozzunk. Sőt! Előre meg volt adva az ukáz, hogy legyünk ott.

„A szüleitek 17.30-ra vannak meghívva, szülői értekezletet tartunk. Ti is legyetek ott.
A szülői értekezlet témája: nyeli év (sic!), projektek, Prága, 12. évfolyam.”

Én nem sokkal az után távoztam, hogy Horn elmondta a fentieket, de pár perccel később már tódult is ki mindenki. A maradók tanulsága szerint csupán pár mondat erejéig ejtettek a szót a többi témáról. Helytálló lenne azt mondani, hogy az értekezlet legnagyobb részét az (elvileg) már mindenki által ismert alapítványi történet és ez a semmiből berobbanó pénzügyi lecseszés tette ki.

Mindezt úgy, hogy a gyerekeket szándékosan odaszervezték, hogy ők is hallják. Gyönyörű.

---

Ígértem, hogy még beszélek arról, hogy Horn elmondta, mi is zajlik most az iskolával és az állammal. Magyarán azt, amiről a szülők és a gyerekek már elvileg tájékoztatva voltak. Mert hát kinn volt az AKG weboldalán és kaptak leveleket is. És mindenki mindent tud. Érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy a tájékozott szülők a tájékoztatás után annyi levelet írtak pedagógiai vezetőnknek („biztos így van?” „nem értem” „takargatnak valamit?” etc.) a témában, hogy most újra végigvette az egészet. De természetesen mindenki tájékoztatva volt. Pár dátum: május huszonharmadikán tudták meg, hogy bár nem kellene, az AKG-t is közalapítványnak „nézik” és vonatkozni fog rá a tervezet; elvileg huszonhatodikán lett a dolog hivatalos; harmincegyedikén jöttek a cikkek (jómagam itt és itt írtam a dologról); most június tizenhatodika van. Mindenki döntse el magának, hogy tényleg tájékoztatva voltak-e a gyerekek, vagy legalább a szülők (lásd az itteni kommenteket).

Három nap múlva egy éves a blog! Ha minden rendben megy (ment már valaha bármi is rendben?), nagy éves visszatekintést tartok!

A nyelvi év során írunk házi nyelvvizsgákat, voltaképp szimuláljuk a vizsgaszituációkat, A1-től B2-ig. Darabja ér kemény 2 százalékot. Az utolsó most azonban különleges volt: külön(leg)esen értelmetlen.

Hogy miért volt értelmetlen a B2-es nyelvvizsgánk, kérdezem én, tudva tudván, hogy bulvárosan túlzó a cím? Azért, mert már mindannyiunk jegye le volt zárva, mivel mindannyian mentünk érettségire!

Ha bár a csoportból igen, az évfolyamról nem én voltam az egyetlen, aki ment emelt érettségire – amely, már amennyiben rendben megy, automatikusan egy B2-es nyelvvizsgával jár amúgy is.

Megint csak a motiváció kérdése merül fel bennem. Nyilvánvalóan ezek a vizsgaszituációk a tanév részei, nem kérdés, hogy részt kell venni rajtuk – amennyiben a jegy még nincs lezárva. Szerintem a 2% az év végi jegyben egyébként nagyon kevés, de ez nem része ennek a társalgásnak.

A motivációról és komolyan vételről a vizsgaruha kérdése jut eszembe. Úgy gondolom, a legalább középfokú érettségire menő diákok esetén opcionálissá kellene tenni a B2-es vizsgát. Hogy miért? Mert, lássuk be, a tanév szempontjából jelentősége nincs. Azoknak persze hasznos, akik a közeljövőben le akarnak tenni egy B2-es nyelvvizsgát. A többieket viszont szerintem hagyjuk nyugiban így év végére, ha már le van zárva a jegyük.

Furcsa módja ez a gyakorlásnak. Másra pedig ilyenkor már nem jó. Azok, akik nem terveznek nyelvvizsgázni, hadd döntsék el maguknak, látják-e értelmét az egésznek. Az évnek ennyire a végén járva már nem oszt, nem szoroz az egész: aki élni akart a nyelvi év lehetőségével, már élt – aki nem, az nem.

Nem?

Hat nap múlva egy éves a blog! Ha minden rendben megy (ment már valaha bármi is rendben?), nagy éves visszatekintést tartok!