Alternativity

Tanárértékelés: az AKG kifinomultan megszervezett illúziója. Vajon mennyit számíthat egy elvont skálán, többféleképp értelmezhető szempontok alapján megírt, rejtett eredményű értékelés, ha a nyilvános petíció sem ért el eredményt?

Az AKG évente két formában is lehetőséget ad diákjainak, hogy értékeljék tanáraikat. Az egyik egy számszaki, megadott szempontok alapján egyénileg kitöltött értékelés. A másik pedig egy kisebb vagy nagyobb csoportban, felügyelettel vagy anélkül megírt szöveges értékelés. Mit ne mondjak, mind a kettő szar. Kár, mert legjobb esetben is cirka havi negyvenezret fizetünk az oktatásért, és néha reménytelen a tanárcsere. És azt se feledjük, mi teszi az emberre a legnagyobb hatást iskolai évei során (könnyen ellenőrizhető, emlékezzünk vissza ötödik osztályra): az, hogy milyen a tanár.

Kezdetnek nézzük meg az akg.hu-n fellelhető „A pedagógusok munkájának tanulói értékelése az AKG-ban”-részt (itt). Tizenhat pontunk van. Ez 2003-ból származik, sajnos azóta nincsenek részletes adatelemzések.

„A tanárok munkájának értékelése nagyon változatos formában jelenik meg az iskolában.”

• A patrónusok egyéni beszélgetésein a tanulókkal - Anno beszélgettem a patrónusommal. Konkrétan azt mondtam neki, hogy „hogyhogy [a jelenlegi énektanárunk] még itt lehet?”. Másoktól minimum olyanokat lehet hallani, hogy „jaj, de várom a tanárértékelést, hogy jól lehúzhassam X-t”. Kíváncsi vagyok,  jutott-e valaha ezek közül bármelyik vissza a szaktanárokhoz, illetve számított-e bármit is.
• A hetenkénti csibebeszélgetéseken kiscsoportos formában – Ugyanez.
• A tanulók egyéni órarend összeállításában a 11-12. évfolyamon – Ezt azért érzem ökörségnek, mert a GO esetén például két tanárból egy viszi az évfolyam összes óráját. Tehát… aki megy, az pozitívan értékeli a tanárt, aki nem, az nem? Hol van a választási lehetőség? Vagy ez most arra gondol, amikor az évfolyamomról pár diák kijelentette, hogy nem megy emelt matekra, ha az a tanár tartja, aki?
• A tanulók önálló csoportszervezési jogosultságában; A tanulók szabad tanárválasztásában a vertikális csoportokban – Ezeket együtt veszem. Ööö… mit mondjak? Sosem tapasztaltam tanárcserét vagy tanárválasztást. Az angolcsoporthoz beosztották az angoltanárokat, az ez alapján kiosztott egyéb csoportoknál sem… sose volt tanárválasztás! (igen, ez 2003-mas, valószínűleg azóta változott valami.
  - Az egyes csoportok év végi (félévi) csoportértékelésein – Erről majd később.
• Kisiskolai és csibe szülői értekezleteken; Évenként, szülői kérdőíves információs formában; A kisiskolák patrónusainak kétheti rendszerességű megbeszélésein; A munkaközösségek szakmai egyeztetésein, munkáltatói jogosítványaiban; A munkaközösségi, kisiskolai hospitálásokon; A Pedagógia Tanács hetenkénti megbeszélésein; A pedagógiai vezető szupervíziós jogosultságában; A nevelőtestület tanár és patrónus kinevezési jogosítványában (mint végső fellebbviteli fórum) – Ezek nem diákdolgok, most hagyjuk is őket.
• A kisiskolák szaktanár választási jogosultságában – Ez sem diákdolog, de ki kell emelnem: miért nem az legalább részben?
• Az évenkénti központilag szervezett tanulói számszerű értékelésen - …

Na, erről az utóbbiról hosszabban.

Először is, feltételezzük, hogy a diákok komolyan veszik. Másodszor, lássuk magát az értékelést:
Az alábbi öt értékelési szempont alapján értékeljük a tanárokat: Az órák légköre, A tanár rátermettsége, A tanár-diák kapcsolat, Értékelés, visszajelzés illetve Összkép. Namármost, a szempontokat kiegészítő 2-3 soros magyarázat ellenére is általánoskodó és többféleképp érthető szempontok ezek, ami már csak azért is rossz, mert lehet, hogy a diák azért ad alacsony pontot az órák légkörére, mivel a tanár állandóan üvöltözik és feszélyezve érzi magát, a tanár meg azt a következtetést vonja le, hogy a dumáló gyerekek miatt van az egész. Lásd énekóra. Nem tudja a kéz, mire gondol a láb. Honnan is tudhatná?

A másik alapvető probléma a használt skála. Ki nem találnátok soha: 1 és 7 között kell pontozni a fenti szempontok alapján. Elvileg azért, hogy ne a szokások vezessenek, gyakorlatilag azonban ez egy olyan skála, amit soha sehol nem lát vagy használ az ember. Nem tudja semmilyen kontextusban elhelyezni és óhatatlanul torzulni fog az értékelés. Többen is említették például, tanár és diák egyaránt, hogy alig adnak heteseket, holott az elvileg az ötös és nem Mr. Tökéletes megfelelője.

Egyáltalán, mi baj van a szokásokkal? Ha kerülni akarjuk az iskolai jegyekkel való párhuzamot, legyen tízes vagy százas skála! Egy és hét között? Komolyan? Sose láttuk, nem tudjuk, mennyit ér! Kíváncsian várom, hány gyerek számolja át ötös skálára a (jegy-1)/1,5+1 képlet használatával – illetve hány marad egy olyan rendszernél, amit sosem használ, sosem látott használva és maga sem ért rendesen.

A következő probléma a visszajelzés teljes hiánya. A tanár megkapja az eredményeket, csoportokra lebontva. Ezzel vagy kezd valamit, vagy nem. Vagy megosztja az eredményeket a diákokkal, vagy nem. Nem kötelező. A semmitmondó számértékek mögött meg nagyon ronda értékeknek kell megbújniuk ahhoz, hogy egy tanár egyáltalán megfontolja a változtatást – már ha nem arra jut, hogy mögötte hatalmas a pedagógiai tapasztalat és a szóban forgó diákok a hülyék.

Itt találja meg az ember az AKG weboldalán a tanárértékelési eredményeket, de sokra nem megy vele. Munkaközösségenként vannak kint az eredmények, ami azzal jár, hogy a média, a rajz és az ének eredménye pl. együtt szerepel, így az ember soha a büdös életben nem fogja megtudni, mik is a valódi statisztikák (ami baj lehet például akkor, ha az embernek kiemelten fontos a jó rajzoktatás). Az olvasó helyzetét sem fogja megkönnyíteni a többféleképp értelmezhető szempontrendszer és a titokzatos 1-7 skála. És ez akkor is így marad, ha ez egy „alternatív”, ha szabad azt mondanom, „személyiségközpontú” értékelési rendszer.

Van még a szöveges értékelés, a csoportértékelés. Ezt vagy az aktuális kis csoport írja meg, vagy a csibeközösség. Utóbbinál két variáció fordult elő nálunk, az első egy nagy közös írás volt, aminek része volt a patrónus is. Nem egyszer fordult elő, hogy azt mondta: jaj, ilyet ne írjunk, ez nincs is így, ugye, gyerekek? – és egy kicsit finomabbá, bevehetőbbé tette a szöveget. Maradt a szürke, semmitmondó, jellegtelen massza.

A másik variáció az volt, amikor már csak időhiány okán is két-három gyerek állt össze és írt az egész csibe nevében az adott órákról – ez epochális vagy egyéb, mindenkinek ugyanazon tanár által tanított tárgyak esetén, mondanom sem kell, nem csak, hogy torzít, hanem egy csomó gyerek véleményét abszolút ignorálja.

Amikor nem csibén írjuk, hanem csoportban, egyszer az történt, hogy a társaság egy „oké, sablonszöveg, jó lesz”-t dobtak össze egy olyan tanárnál, akinek tárgyát nem szívlelték és destruáltak, illetve egyszer (amit csak meséltek) öncenzúrát hajtottak végre: áh, ne írjuk meg, úgyse fog változni semmi és csak megsértődik.

Namármost, kisebb csoportok esetén igen könnyen behatárolható, melyik értékelés kitől jött. Konkrét példa: a csibémből angol hatos csoportban csak én vagyok és egy barátom. Nem igényel Sherlock Holmes-i képességeket, hogy a tanár rájöjjön, ki írta az értékelést. Ez engem nem zavar, de 1) elvileg anonim 2) az eredmények effektíve nem nyilvánosak. Nem fair szerintem a rendszer – de persze értelmetlen is.

A szöveges értékelésekről a tanárok az én fülem hallatára soha a büdös életben nem adtak még visszajelzést.

Az én javaslatom: választható tanárértékelés, de azt üvegzsebbel. Az AKG weboldalán hat tonna adat található, amiből az ember nem tudja meg, hogy a gyerekének tanárára melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott átlagban (pláne nem, hogy emberi skálán mennyi is az): iskolai átlag, évfolyamátlag, szempontátlag van csupán, az is elsősorban a munkaközösségek esetén, melyek gyakran több összemosott tárgyból állnak.

Ehelyett én azt mondanám: amelyik tanár bevállalja, az kap tanárértékelést. De nyilvánosat. Nevével együtt kinn lesz, melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott. Esetleg a szöveges értékelést is meg lehetne ilyen formában oldani (igen, szerénységem valahol ezt csinálja, bár a problémákra helyezi elsősorban a hangsúlyt). Aki ezt nem vállalja, azt nem értékelik – ez azonban megint sokat elárul és megjelenik.

Még egy bizonyíték arra, hogy a tanárértékelés jelenlegi formájában haszontalan: a tény, hogy az én bejegyzéseimre érkező néhány érdemi reakció közül az egyik konkrétan üvöltözés volt. sokat elárul: durva, amit írok, persze – de nyakamat rá: ha mindenki őszintén meg tudná írni a véleményét úgy, hogy az kendőzetlenül eljusson a tanárokhoz, a középmezőny alja lennék csupán udvariassági szempontból. Ezerszer rosszabb dolgok hangzanak el a folyosón – és ezzel, ha személyiségközpontú, alternatív és emberi okokból nem is, de anyagi okokból és a diákok jövőjének és megfelelő oktatásának érdekében változtatni kellene.

Tehát: nincs kötelező visszajelzés vagy következmény, a tanárok annyit osztanak meg az eredményekből, amennyit akarnak, cenzúrázott vagy öncenzúrázott szöveges értékeléssel operálunk – arról már ne is beszéljünk, hogy ha nem vagyok elégedett pl. a matektanárommal a négy év során, nincs hová átmennem és nincs kit kire lecserélnem. Valószínűleg en bloc megutáltam volna a történelmet, mint tárgyat, ha kilencediktől nem egy másik tanár tanította volna. Lehetőségem változtatásra nem lett volna.

Ha átszámolom ötös skálára és átlagolom az összes munkaközösség összes szempontjának összes értékét, mennyit kapok? Mindössze 3,93-mat. Ebben persze nincs benne a súlyozás, hogy mit hányan töltöttek ki, de erre vonatkozó adatok nincsenek is fent. Mindenki döntse el, hogy egy erős közepes illetve majdnem jó értékelés elég jó-e egy olyan iskola esetében, mint az AKG.

Még egy finom sztori konklúziónak: mint már írtam egyszer, az évfolyam diákjainak olyannyira elfogadhatatlan volt matektanárunk munkássága, hogy aláírásgyűjtésbe kezdtek, amit az évfolyam nagy része aláírt. Ha jól emlékszem, kétszer is. Soha nem történt semmi a véget nem érő egyeztetéseket leszámítva (illetve, ha volt, átkozottul rosszul kommunikálták a tanárok, de hát erre már láttunk példát) – a sztori vége pedig az lett, hogy a tanár elhagyta az iskolát. Ez az egyetlen mód, ahogy a tanárértékelés hatásos lehet? Ha a tanár kilép?

Smoke and mirrors – tükrök és füst. Ennyi a tanárértékelés az iskolánkban. Egy illúzió.

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Az alábbi írás már egyszer megjelent az [origo] főoldalán. Egy tanár szerint az alább szereplő állítások valóságosságát a blogom léte önmagában cáfolja. Ööö… nem. Nem rólam van szó benne.

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (egy tanár kiabálva veszekedett velem a róla írt poszt miatt – azokról már ne is beszéljünk, amikről csak másodkézből értesültem) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom Nincs szó argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül. Minek akkor a tanárértékelés? Oké, hogy egy füstölgő kupac trágya, de akkor is… vagy pont ez a baj? Annyira semmitmondó, szürke, jelentéktelen, értéktelen dolgok jönnek ki a tanárértékelésből, hogy a tanárok fejében meg sem fordul, mi lehet az ábra egyébként?

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?

Az „amiről nem beszélünk” címkével ellátott posztok elsősorban az AKG személyiségközpontú csodavilágába nem illő, sötétebb kis foltocskákat fogja bemutatni. Ezekről nem beszélünk, elsikkadnak az évfolyamokon. Ne feledjük azonban, itt is lopnak, gyújtanak fel faliújságokat, törnek fel e-maileket. Mindezt a tanárok, khm, óvatoskodó megoldáskísérletei mellett.

A posztlistából láthatjátok, hogy nem egy ilyen kis incidensről tervezek írni. A fő problémát, a tanárok meg(nem)oldásait későbbre hagyom, úgyis ki fog világlani a példákból. Érdekes dolgok történnek minálunk, vannak köztük viccesek és kevésbé viccesek.

A történet első része egy félig megevett banán.

Igen, egy félig megevett banán. Egyik reggel a nyitáson a tény fontosságának teljes tudatában elszürkült arcú évfolyamvezetőnk csendre int minket és bejelenti a felfoghatatlan, első hallásra sokkoló hírt: az angoltanár asztaláról eltűnt egy félig megevett banán. Nevezett banánt a közös tér falán, szétkent állapotban még a nyitás pillanatában is meg lehetett tekinteni.

A komolykodó mód, ahogy ezt az eseményt évfolyamvezetőnk prezentálta, még engem is megnevettetett. Tudniillik a tanáriba szabadon bejárhatunk (ha nincs benn tanár, akkor azért általában kulcsra van zárva), s ez, mint a mellékelt ábra mutatja, érdekes ötletet adott valakinek. Apró kis vicces történet, semmi más. Mi jót nevetünk rajta, a tettes kilétére vonatkozó kötelező kérdésre senki sem válaszol, éljük tovább mindennapjaink.

A dolog ott veszti el a humorfaktort, amikor cirka két nappal később ugyanazon tanár asztaláról egy húszezres tűnik el. Mivel a tanárok nem szokták a költségvetést nyílt színen hagyni, valószínűleg egy gyerek hozta be egy könyv árát vagy valami hasonló célra szánt összeget. Tűnt már el az évfolyamról egy húszezres, az megkerült, miután a tettes bevallotta. A dolog komolyabb hullám nélkül szépen el is halt, távol a nyilvánosságtól, így csak spekulálhatunk, történt-e valami egyáltalán.

Mint ebben az esetben is.

Szögesdrót, vizesárok, portás, halál
Diák a kapu mögött csupán rabmadár
Délutánig szorong, egyszerű az ok:
"nemkívánatos kapcsolatok"

Iskolánkban – egészen a közelmúltig – lehetőség volt arra, hogy a (minimum kilencedikes) diák elhagyja az iskolaépületet a szünetben. A jelek szerint mostanra már elképesztően veszélyessé vált a CBA-ig vezető, úttestet nem érintő, cirka harminc másodperc alatt megtehető séta. Még mindig jobb érv lenne, mint a valódi hivatalos „kommüniké”.

A bezárásnak köszönhetően a dohányzó diákok a vécébe szorultak. Ez önmagában oké lenne, de így a nemdohányzók is fulladásos tüneteket tapasztalnak – néha még az öltözőben is. Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.

Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. És ha tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.

A bezárás oka hivatalosan az, hogy „[egy, a rendőrségig jutó füvezési ügy kapcsán] a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát. Azóta 8.30- és 13.35 között napközben nem lehet kimenni az AKG-ból.” Természetesen ne legyenek illúzióink, nagy valószínűséggel drogdílereket kell nemkívánatos kapcsolat alatt értenünk.

Más források feltételezései szerint a bezárásnak ezer és egy egyéb valódi illetve „valódi” oka van, egy bizonyos csoport intenzív drogvásárlásaitól kezdve az állandóan elkéső gyerekeken át egészen addig, hogy az iskola image-ének árt a CBA előtt cigarettázó gyerekek képe.

Nem volt valami fantasztikus ez ügyben (sem) a tanári kommunikáció.

Bevezették a kilépőkártyát, melyet a portás ellenőriz, illetve az ún. „eseti kilépési engedélyt”, melyet tanároknak kell aláírniuk és –től –ig időértékekkel ellátniuk.

Patrónusom szerint a „komoly szülői nyomás” szerves része volt a döntés meghozatalának, erre mondjuk nem leltem utalást a beszámolóban. Ha a szülői nyomás ekkora jelentőséggel bírt, akkor máris van egy alapvető kérdés: akkor miért nem mehet ki az a gyerek, akinek engedi a szülője? Még csak logisztikai hercehurcával sem jár! Úgy, ahogy a kártyára rá lesz írva, ki mikor mehet ki, ugyanígy lehet rajta jelezni, kimehet-e a gyerek vagy sem. Arra nem gondolok, hogy pont az AKG lenne az az iskola, amelyik a szülők véleménye ellenére senkit sem engedne ki. Tudom, ez nem fedi az iskola személyiségközpontúságról alkotott képét, mely a jelek szerint elsősorban azt jelenti számukra, hogy mindenkinek mindent szabad. Szerintem a személyiségközpontúság lényege a differenciálás (lásd itt).

Egy rövid ideig működő iskolai médium írása szerint „a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben”. Az idézett beszámolórészletből is látható, hogy ez így nem helytálló. A lényeg azonban nem ez, s alapvető, tök egyszerű kérdés egyébként:

Mi történik 13 óra 36 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?

Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit.

Az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégium elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta.

Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért: csak addig, ameddig az épületen belül tartózkodik, netán tovább?

Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.

Nyomj a tizenhat éves elé egy pontozott vonalat, ahol vállalja, hogy nem fog inni a táborban. Garantálom: szarni fog rá.

Sok abszurd dolog történik az AKG-ban, de ez a húzás már tényleg nevetséges volt. Előrebocsátom, nem is működött. A tanárok is szartak rá. A szokásos, kvázi-hipokrita hozzáállás. Tudniillik, a tizedik év eleji tábor egy elképesztően nevetséges fiaskót hozott a tanároknak, ugyanis miután kijelentették, hogy nincs utolsó esti program, mivel elkaptak pár embert vízipipával, hosszú órákra eltűntek lelkizni a tettesekkel. Addig a fél évfolyam a Balaton partján vodkázott, a másik fele a csajoknál beszélgetett. Ja, voltak páran, akik üvöltöztek egymással a folyosón. A dolog onnan lett érdekes, amikor az elméletileg takarodó után egy órával (a tanárok még mindig sehol) beállítanak a vodkázók. Ebből mi csak annyit vettünk észre, hogy a folyosó közepén fekszik kiterülve egy lány, aki félrebeszélt a részegségtől (nem viccelek, a Harry Potter-könyvekről próbált némi zavaros fejtegetésbe kezdeni). Két órával a takarodó után a patrónusok befejezték az agymosást és jöttek leellenőrizni a helyet. Felteszem, azt hitték, már mindenki alszik. Komolyan tévedtek, hozzánk pont akkor állítottak be, amikor egy telefon kamerájával röhögve vettem fel két remekül szórakozó osztálytársam. Egy nappal korábban megengedtem magamnak azt a mondatot, hogy ’máris megyek, de előtte befejezem ezt a történetet, mert különben úgy hangzana, mintha utasítást teljesítenék’ – ma inkább kussoltam, bár ilyenkor is csupán hipokritaként tudom értékelni azokat a tanárokat, akik rám hegyezik ki a problémáikat.

Kissé hosszúra nyúlt a bevezető. Lényeg a lényeg, az év végi témahét némileg veszélyben volt ilyen mentalitás és tehetetlenség mellett. Mit találtak ki a patrónusok?

„[A táborok során használt "tiltott szerek" olyan szinten burjánoztak el, hogy a helyzet lassan tarthatatlanná és vállalhatatlanná válik. Mindennek ellenére most elutazunk, mert vannak sokan, akik nem érdemelnék meg, hogy ne tegyük.] A gyerekeknek egyénileg kell eldönteniük, hogy tudják-e vállalni a szabályok betartását. Mindenkinek alá kell írni a vállalását vagy nem vállalását annak, hogy el tud-e tölteni 5 napot és négy éjszakát anélkül, hogy alkoholt, cigarettát vagy egyéb tudatmódosító szert hoz magával illetve él vele. (Ide tartozik a vizipipa (sic!) is.) Aki ezt nem tudja vállalni, az itthon marad és 5 napos egyéni feladatot kap.

[…]
Szeretnénk, ha támogatnátok ebben bennünket!”

Ezt egyes kultúrákban marhaságnak nevezik, egyes szülőktől röhögés fogadta. Volt olyan, akinek reakciója szerint „nagyszerű, mert így a gyerekeknek szavukat kell adniuk és megérzik ígéreteinek súlyát”. Az illető vagy kolostorban nevelkedett, vagy nem volt kamasz, vagy kicseszett magányosan élte le tinédzseréveit.

Egyezzünk meg abban, hogy ez nevetséges. Egyrészt azért, mert már millió példa mutatta, hogy semminek sincs semmilyen következménye. Másrészt, mert a hozzám hasonló „anyátokfogsporttémahétremenninehogymárötnapigipariszintenégessetek” vagy „mirejóatémahéthagyjatok”-típusú hozzállással bíró osztálytársak kellőképp nagy arccal megtehetik, hogy széttárják a karjuk és kijelentik, hogy „sajnos nem vállalom, nem megyek témahétre”. Én is majdnem megcsináltam, de végül más okból nem mentem.

Egyébként ha valaki ezek után azt hiszi, hogy a gyerekek meghunyászkodtak, akkor az illető nagyon téved. A következő beszámolót egy beszélgetésből ollóztam össze, ezúton kösz a forrásnak.

Nem volt botrány, mindenki rájött arra, hogy ha uccsó éjszaka basznak/szívnak be, akkor már úgyis mindegy - mellesleg le se buktak, pedig olyan éjféltájban elég hangosan randalíroztak egyesek (am asszem a beszívás vízipipa volt, de mondom, nem lett belőle semmi, rá se jöttek - ha meg igen, akkor nem nagyon érdekelte őket). A cigi ment végig, patrónusok már le se szarták... mesélték, hogy a kiránduláson volt egy szabad óra, és mindenki "el akart menni sétálni"... erre a patrónusok, akik ott voltak csak annyit mondtak, hogy tudják, mit csinálnak igazából, de mindegy, menjenek... valószínűleg már kurvára nem érdekli őket az egész, csak ne kelljen már nyomozni. A tábor úgyis elég nagy volt, ha csak nincs mindenhol térfigyelő kamera, úgyse tudtak volna mindenkit szemmel tartani - azaz a szokásos: megy a duma de könnyebb félrenézni. Mennyire nem meglepő. Elég visszás stratégiának tűnik, hogy aláíratnak velünk valami szart - amiben persze mindenki úgy hazudik, ahogy akar (és ezt az évfolyam háromnegyede meg is tette) - aztán meg bele se szarnak. I. szerint ez a "nagy bizalom"... a nagy túrót! Többen jelezték a patrónusoknak, hogy vagy teljesen leszarják, vagy bekeményítenek, de nem igazán esett le nekik - vagy nem akart nekik leesni. Persze mindenkinek kényelmesebb ez... az undorító az, hogy a szülőknek is. Hol elitsuli ez már? És ha ennyire leszarják, akkor minek íratták alá azt a papírt?! Azt hiszik, hogy majd valaki attól rosszul érzi magát, hogy megszegte? Azt, hogy hirtelen - kb. 4 év után - feltámad benne a lelkiismeret? Nevetséges.

Ismétlem, a fenti bekezdés nagyrészt nem az én szavaimból áll. Beleszőttem pár hozzászólásom, de ez összességében fedi az évfolyam „értelmesebbjének” álláspontját erről a nevetséges ötletről.

A liberális oktatás – a jutalmazás és büntetés hiánya – zsákutcába került.