Alternativity

Komolyan. Ne. Nem ér semmit és csak felmegy tőle a vérnyomásom.

Aki ismer, tudja, hogy nagy ellenzője vagyok a füstölésnek és megvan a magam véleménye arról, miért olyan elterjedt – én ugyanis az első cigarettára tenném a hangsúlyt. Mégis, tényleg, ne tiltsuk a dohányzást. Miért? Mert betartathatatlan és csak a tekintélyünket erodáljuk a hülyeségekkel.

Amióta a kapu zárva van (lásd ezt az írást), természetesen nem szűnt meg a dohányzás, helyette a vécékbe, esetleg tornatermi öltözőkbe, meg mit tudom én, hová irányult át (itt megemlékeztem már a dologról), ami már önmagában is elég idegesítő, mivel a klotyóra vizelni járok, nem tüdőrákot kapni.

Soroljam a további evidenciákat? Cigizni továbbra is cigiznek. Hát képzeld.

Sokakkal ellentétben én nem érzem úgy, hogy a dohányos emberek szájából elhangzó kritika vagy tiltás hipokrita és értelmetlen lenne, elvégre a dohányzás nem rossz szokás, hanem addikció – és ha valaki csinálja, na, az aztán tudja, mivel jár.

Persze a dolognak van értelmetlen és nevetséges verziója, mint például egy tábla (nagyjából egy hete lőhettem a képet) a vécében.

Melyiket írta vicces kedvű tanár és melyiket vicces kedvű diák?

Csak remélni tudom, hogy a „jaj annak akit rajtakapunk”-ot vicces kedvű diákok írták hozzá, mert ha nem, elmehet az egész bagázs a francba.

Hát bazdmeg. Ez a nevetséges, mű, nyilvánvalóan értelmetlen, szánalmas kiírás…

Nagyjából ötezer éve megírtam már, hogy ha tényleg meg akarnák akadályozni a dohányzást az iskolán belül, akkor füstjelzőket szereltek volna a vécékbe és az öltözőkbe – most mondjátok azt, hogy az aggódó szülők nem adták volna a rávalót. Amúgy is egyszeri költség.

A dohányzás csak addig van útban, amíg látszik az iskola előtt, egyébként a mindenféle álszent kampányok és természettudományos szövegelés ellenére igazából senkit nem is érdekel, hogy cigizik-e a diák vagy sem. Ez oké is lenne, de ezekre az álszent lószarokra, a jajnemárokra, az ejnyebejnyékre, a vécélecsekkolásokra semmi, de semmi szükség nincs. Nevetséges és olyan esetekben sem fogjuk komolyan venni a tanári állásfoglalást, amikor komolyan is gondolják. De hát mikor is gondolják komolyan?

Persze a legrosszabb az egészben az, hogy… képzeljétek el, milyen átkozottul idegesítő, hogy vécére nem tudod, pöfékelőkkel vagy vizelőkkel van-e tele, hogy ül-e éppen valaki a tetőn(!!), hogy rohadt füstszag lesz, hogy tudsz-e normálisan levegőt venni majd odabent vagy sem, és tudjátok, megint az a fura oldalpillantás, hogy már megint ezek, hogy tornaóra után áll a füst az öltözőben…

És erre kiírnak egy ilyet. Álszent, hipokrita, nevetséges…

Nem érdekelne, ha passzívan csinálják. De ezekkel a nyámnyila dolgokkal csak a saját inkompetenciájukat és álszentségüket lobogtatják, teljesen feleslegesen.

Nem kell tiltani a dohányzást. Nem lehet egy függőséget okozó dolgot csak úgy tiltani. Megelőzni kell. Erről itt írok.

Ahogy ismét és ismét felmerül a könnyűdrogok dekriminalizálásának ötlete és újra meg újra rácsodálkozunk napjaink tinédzsereinek életmódjára, hogy aztán új, de mégis régi tiltásokon és engedményeken gondolkodjon civil és értelmiségi, törvényhozó és újságíró egyaránt, pont a lényegről feledkeznek el mindahányan.

Ez bizony szívás

Sokakban merül fel a gondolat: valamit kezdeni kellene a fiatalok elvadult életmódjával, az általuk intenzíven fogyasztott tudatmódosító-, függőséget okozó szerekkel. Az ötletek skálája a könnyűdrogok dekriminalizálásától akár a cigaretta betiltásáig terjed, vagy ha finomabban áll hozzá az illető, akkor „mindössze” a jövedéki adó és járulékos költségek sokszorosára való emelését favorizálja csupán. Természetesen szintén jól ismert a cigarettásdobozokra elhelyezett feliratokat vagy gyomorforgató képeket támogató embercsoport is.

Az első elképzelés azt feltételezi, hogy amennyiben törvényi keretek közé emelik és kontrollálják a könnyűdrogok használatát, az biztonságosabbá teszi és kezelhető szinten tartja a folyamatot, valamint a drogfogyasztó ezáltal inkább pácienssé, mint bűnözővé válik a rendszer szemében – ha már a tiltás úgysem tudja megelőzni a fogyasztást. Az ellenérvek elsősorban a drogok egészségromboló és függőséget kiváltó hatásairól szólnak, valamint arról, hogy a szervezett alvilág egész egyszerűen csak „átemelheti” rendszerét legális keretek közé, ami nyilvánvalóan nem cél. Ennél természetesen már csak az a rosszabb, ha a fentiek ellenére minden megy tovább a maga ellenőrizhetetlen útján.

Főleg a cigaretták esetén halljuk leginkább, hogy a jövedéki adó (ezáltal az ár) növelésével csökkenthető a dohányfogyasztás. Egyszerű megoldás és még a nagy össznemzeti pénztárca is jól jár vele. Valahol jogos is a feltételezés, hogy az ember, lett légyen bármennyire függő, inkább kenyeret vesz, mint cigit. A fenti módszer előnye és hátránya, hogy csak legálisan forgalmazott termékek esetén alkalmazható – érthető okokból.

Szerintem a fenti megoldási kísérletek (és összes vadhajtásuk) nagyjából azzal egyenértékűek, mint amikor egy tetves ember átöltözik, s bízik abban, hogy ezzel már meg is tisztult. Még a legjobb esetben is csupán tüneti kezelésnek lehetne őket nevezni, semmi többnek. Tudniillik a cigarettázás (alkoholfogyasztás, drogozás…) története két részes és az emberek valamiért a második résszel sokkal többet foglalkoznak – valahol persze érthető, hiszen azt sokkal egyszerűbb „kezelni”: ez a bizonyos második rész pedig nem más, mint a függő személy különböző eszközökkel való eltérítése, korlátozása, leszoktatása, „megfigyelése”.

Az egy dolog, hogy a problémát ezzel nem lehet kiirtani, sőt, már csak megérteni sem: a függő ember nem racionális döntéseket hoz. Sokkal fontosabb lenne a történet első felével foglalkozni, ez pedig az első szál cigaretta.

Míg például a szexuális vágyak genetikailag kódolva vannak a homo sapiens sapiens egyedeiben, a nikotin igénye nincs. Míg előbbi esetében igazából csak idő kérdése, mikor tör elő a vágy, utóbbiéban nem. Senki sem kel fel úgy egy reggel, hogy „hmm, én dohányozni akarok” – az ok máshol keresendő. Megtalálni sem nehéz: a hozzáértők a csoportnyomás szót szokták emlegetni ilyenkor. „A haverjaim cigiznek, nem akarok kikopni közülük vagy kevesebbnek tűnni, én is elszívok pár szálat” vagy "ez menő" – zajlik a gondolatmenet, melynek olaja az egyedülléttől való irracionális rettegés. A cigaretta természetesen tetszés szerint kicserélhető marihuánára, sörre… amire csak tetszik.

Természetesen a fentiek kezelése sokkal inkább nevelési, ad absurdum oktatásügyi kérdés. Nem bevétellel, hanem kiadással jár a megoldási kísérlet. A történet ezen felét nem véletlenül ignorálják hát, holott ez az, ahol meg lehetne fogni az egészet: amíg úgy nő fel a következő generáció (lett légyen szó bármelyikről természetesen), hogy birkaként kell követnie a körülötte lévőket, nem a jövedéki adón vagy a dekriminalizáláson fog múlni a tudatmódosító szerek használatának mértéke.

Igen, megszokott az emberiség történetében, hogy az egyén követi a tömeget. Ki tudja, talán ez már tényleg kódolva van a génjeinkben. A hatás csökkentésén vagy megszüntetésén azonban talán érdemes lenne dolgozni.

Lásd még: A légzési rokkantak országa vagyunk

Szögesdrót, vizesárok, portás, halál
Diák a kapu mögött csupán rabmadár
Délutánig szorong, egyszerű az ok:
"nemkívánatos kapcsolatok"

Iskolánkban – egészen a közelmúltig – lehetőség volt arra, hogy a (minimum kilencedikes) diák elhagyja az iskolaépületet a szünetben. A jelek szerint mostanra már elképesztően veszélyessé vált a CBA-ig vezető, úttestet nem érintő, cirka harminc másodperc alatt megtehető séta. Még mindig jobb érv lenne, mint a valódi hivatalos „kommüniké”.

A bezárásnak köszönhetően a dohányzó diákok a vécébe szorultak. Ez önmagában oké lenne, de így a nemdohányzók is fulladásos tüneteket tapasztalnak – néha még az öltözőben is. Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.

Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. És ha tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.

A bezárás oka hivatalosan az, hogy „[egy, a rendőrségig jutó füvezési ügy kapcsán] a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát. Azóta 8.30- és 13.35 között napközben nem lehet kimenni az AKG-ból.” Természetesen ne legyenek illúzióink, nagy valószínűséggel drogdílereket kell nemkívánatos kapcsolat alatt értenünk.

Más források feltételezései szerint a bezárásnak ezer és egy egyéb valódi illetve „valódi” oka van, egy bizonyos csoport intenzív drogvásárlásaitól kezdve az állandóan elkéső gyerekeken át egészen addig, hogy az iskola image-ének árt a CBA előtt cigarettázó gyerekek képe.

Nem volt valami fantasztikus ez ügyben (sem) a tanári kommunikáció.

Bevezették a kilépőkártyát, melyet a portás ellenőriz, illetve az ún. „eseti kilépési engedélyt”, melyet tanároknak kell aláírniuk és –től –ig időértékekkel ellátniuk.

Patrónusom szerint a „komoly szülői nyomás” szerves része volt a döntés meghozatalának, erre mondjuk nem leltem utalást a beszámolóban. Ha a szülői nyomás ekkora jelentőséggel bírt, akkor máris van egy alapvető kérdés: akkor miért nem mehet ki az a gyerek, akinek engedi a szülője? Még csak logisztikai hercehurcával sem jár! Úgy, ahogy a kártyára rá lesz írva, ki mikor mehet ki, ugyanígy lehet rajta jelezni, kimehet-e a gyerek vagy sem. Arra nem gondolok, hogy pont az AKG lenne az az iskola, amelyik a szülők véleménye ellenére senkit sem engedne ki. Tudom, ez nem fedi az iskola személyiségközpontúságról alkotott képét, mely a jelek szerint elsősorban azt jelenti számukra, hogy mindenkinek mindent szabad. Szerintem a személyiségközpontúság lényege a differenciálás (lásd itt).

Egy rövid ideig működő iskolai médium írása szerint „a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben”. Az idézett beszámolórészletből is látható, hogy ez így nem helytálló. A lényeg azonban nem ez, s alapvető, tök egyszerű kérdés egyébként:

Mi történik 13 óra 36 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?

Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit.

Az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégium elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta.

Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért: csak addig, ameddig az épületen belül tartózkodik, netán tovább?

Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.