Alternativity

Általánosságban elmondható, hogy igyekszem az AKG-val kapcsolatos problémákat, szituációkat nem a diákokra visszavezetni, már csak abból az egyszerű okból sem, mert az iskola hajóját elsősorban a tanárok és a vezetőségi tagok kormányozzák. Az azonban természetesen elkerülhetetlen, hogy egy szétcseszett óráért ne legalább részben a diákokat tegye felelőssé az objektív megfigyelő. Persze a maga módján ez is csak egy szimptóma, se több, se kevesebb – most azonban nem a tanárokról akarok írni.

Bár ezt az írást vállaltan egy konkrét esemény ihlette, nem akarom témáját sem az illető(k)re, se az adott szituációra ráhúzni: elvégre még csak ott sem voltam. Az attitűd (vagy, hogy Wengert idézzem: attyityüd) azonban szerintem megér egy misét.

Már írtam a kihagyhatatlan lehetőségekről, magyarán arról, hogy az AKG egy olyan iskola, ahol rengeteg a lehetőség, melyekkel élni és visszaélni is lehet. Annak idején írtam már a tönkrement matekórákról is, ahol azért minden probléma mellett érdemes figyelembe venni, hogy egyes órákon előre megtervezve különböző bogarakat engedtek el néhányan, hogy az óra megszakadjon és megálljon. Ha jól emlékszem, még egeret is vettek erre a célra egy későbbi alkalomra, de abból semmi sem lett. Írtam már dühös „kortesbeszédeket” több Heti apróban is arról, hogy milyen alapon szisszen fel az a minimumon, aki a radar alatt maradva ugyan, de a maximumot csinálja. Tudom, hogy keresztbe-kasul hivatkozom ezzel a poszttal a mostani Heti apróra és vice versa, de szeretném idézni az idevágó részt:

„Egyszerűbb házit írni és azzal az órával nem foglalkozni, tudom, valahol meg is értem, elvégre 16-18 éves, minimum az elmúlt négy-öt év során önkifejezésre és érett gondolkodásra nevelt fiataloknak még nem kell készen állniuk arra, hogy kifejezzék problémáikat és megoldást kere… na álljunk meg egy szóra.”

A lényeg igazából ez. Páran a szememre vetették, miért nem ismerem el az AKG összes erényeit, illetve, hogy másképp fogalmazzak: miért nem a klasszikus körzeti sulihoz mérem az AKG-t. Ezt mindig nevetségesnek tartottam és nemegyszer megjegyeztem, hogy az AKG-t önmagához, illetve az alternatív/liberális/személyiséközpontú oktatási intézményekhez fogom mérni. Ezen nem is tervezek változtatni. Ezzel természetesen az is jár, hogy az AKG-ban nevelkedő diákok, akik nyilvánvalóan olyan szülőkkel rendelkeznek, akik az AKG személyiségközpontú, nyílt nevelési elveit kívánatosnak tartják, más, magasabb mércét kapnak a szememben, mint azok, akik egy körzeti suliban nyomorognak jobb híján. Most vegyem ide az internet által nyújtott megannyi lehetőség és tájékoztatási forma, a szabad információáramlás hatását is? Sorolni lehetne a különbségeket.

A felvetés pedig a következő:

Eddigi tapasztalataim alapján az AKG-ban, ahol lazább órákat tartanak lazább diákoknak, két tanár munkásságát torpedózták meg a legintenzívebben, akik a leglazább órákat tartották (ez alól kivételt jelenthetne az ének, de ott, és nem véletlenül fogalmazok ilyen pofátlanul, a tanár magának kereste a bajt). Matektanárunk esetében pláne érdekes a kontraszt, mert korábban a Radnótiban tanított és ott rendkívül szerették. Már felvetettem, hogy az, ami ott oázis volt, itt mindössze szelep. „Kettes számú némettanárunk” esetében is mintha valami hasonló kezdene körvonalazódni, s átkozottul sajnálnám, ha hasonló lenne a sztori vége.

Igazából ez az, amit „konformlázadás” alatt értek: természetesen a kamaszkor jellegéből adódóan az ember lázad vélt és valós korlátai ellen és mindenben a hibát, a gyengeséget keresi. Nem vitatkoznék, ha valaki a blogomat is ilyesfajta megnyilvánulásnak tekintené (bár természetesen nem értenék vele egyet: szerintem ma nincs olyan gyerek, aki többet foglalkozna az AKG-val, mint jómagam). Ez teljesen normális. Egyfajta költői igazságszolgáltatásnak is lehet nevezni, ha egy nagyon ortodox tanár úgymond „megkapja a magáét” a kamaszoktól, bár természetesen ilyen történetek nem igazán vannak az AKG-ban. Hogy itt milyen történetek vannak? Ilyen célokkal és ilyen világlátással bíró fiatalokat nevel ki az iskola, a belső „helykeresés” meg mire korlátozódik? A leggyengébb pontra.

Bizony, a személyiségközpontú, „laza” iskolában a laza tanárt csinálják ki és a (relatíve) „poroszos”, „keményebb” tanároknál csend van, rend, fegyelem. Utóbbi jobban működne? Én lennék az utolsó, aki erre gondolna!

A konformlázadó kamaszoknál a jelek szerint igen. Nem áll itt senki haragban a világgal, kérem! Senki sem hajt le semmiféle szakadékba, hogy megmutassa, helyén van a szíve. Itt megkeresik a leggyengébb pontot és azt kapargatják saját szórakoztatásukra. Mert azt következmények nélkül lehet. Mert rinyálni lehet, a tanárokkal hónapokig alkudozni egy eltüntetett csocsó miatt (aminek jelenléte igencsak megnövelte a nyitásról való elmaradásokat) szintén lehet, de ha egy tanár kiakad és kiabál, csend lesz és megy tovább az óra normálisan.

Figyeljetek, fiatalok! Ha csak ez a konformlázadás megy, akkor inkább ne lázadjatok! Néha már-már tényleg arra emlékeztet ez az egész, mint amikor az ember megharapja a kezet, ami eteti.

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Az alábbi írás már egyszer megjelent az [origo] főoldalán. Egy tanár szerint az alább szereplő állítások valóságosságát a blogom léte önmagában cáfolja. Ööö… nem. Nem rólam van szó benne.

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (egy tanár kiabálva veszekedett velem a róla írt poszt miatt – azokról már ne is beszéljünk, amikről csak másodkézből értesültem) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom Nincs szó argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül. Minek akkor a tanárértékelés? Oké, hogy egy füstölgő kupac trágya, de akkor is… vagy pont ez a baj? Annyira semmitmondó, szürke, jelentéktelen, értéktelen dolgok jönnek ki a tanárértékelésből, hogy a tanárok fejében meg sem fordul, mi lehet az ábra egyébként?

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza, s némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képgalériánkat.