Alternativity

Hadd térjek vissza egy régi-régi mániámra, a blogon megjelent sajátos tanárértékeléseimre, melyek nem egyszer meglehetősen csípősek. Sok tényező játszott szerepet abban, hogy ezeket megírtam, lényeg a lényeg: úgy éreztem, legalább megkavarom ezt a nagy tál fekáliát, hátha lesz valami. Mondjuk ki ugyanis kereken: nem ezért fizetünk.

Két dolgot gyorsan állapítsunk meg: körzeti sulinál (nem ezért) nyafognék; egy rossz tanár alapvetően tönkreteheti egy diák érdeklődését egy adott tárgy iránt. Az AKG-nak megvannak, meg lehetnének, meg kellene, hogy legyenek a pénzügyi lehetőségei arra, hogy a megfelelő tanárokat vegyék fel. Alapvetően úgy gondolom, egyrészt a visszajelzés hiányzik (ezért lenne jó egy rendes tanárértékelés, ami számít és nyilvános), másrészt néhány számomra érthetetlenül viselkedő tanár kapcsán csak arra tudok gondolni, hogy az „öreg bútor-szindróma” esete is fenn forog, avagy van, akinek mindent lehet.

Az AKG-nak sajátos nevelési rendszere mellett a szülők azért is fizetnek pénzt, hogy a gyerekek megfelelő színvonalú oktatást kapjanak, jobbat, mint egy körzeti iskolában – szóval lehet bármennyire személyiségközpontú egy iskola, egy felelősségteljes szülő nem fogja odavinni a gyerekét, ha rosszul tanítanak.

A kérdés persze a következő: mit csinál a szülő, ha van pár pocsék tanár, de minden más szép és jó? Legyünk őszinték, nagy valószínűséggel semmi különöset nem fog lépni.

Fokozzuk azonban egy kicsit a dolgot. Mi van, ha egy tárgyat csupán a tanár inkompetenciája miatt gyűlöl meg a gyerek? Mi van akkor, ha a másik csoport tanára meg remek? És mi van akkor, ha nincs másik tanár?

Fokozzuk még tovább! Mi van, ha egy gyerek azért nem megy az emelt érettségire felkészítő matekcsoportba, mert nem akar azzal a tanárral többé egy tanteremben lenni? És olyankor mi van, amikor egy tárgyat az egyik évben az egyik, a másikban a másik tanár tanítja az érettségi felkészítés éveiben és utóbbi esetben sokkal kevesebben mennek rá? Elgondolkodunk ezen? A továbbtanulásról, az érdeklődésen felül a későbbi tanulmányokról, életutakat meghatározó helyzetekről beszélünk itt.

Menjek én egyáltalán egyetemre? Protekcionista oktatáspolitika rulez

Tárgy vagy tanár? Melyiket utáljuk meg?

Tanárértékelés az AKG-ban

Miért félnek a gyerekek?

Kihagyhatatlan lehetőségek?

Értékelőosztás

A fiam csak középfokú matek érettségire megy, mert képtelen a tanár óráin dolgozni. Nem ő az egyetlen. Pápá bizonyos egyetemek. Nem a képességek, hanem külső körülmények miatt. Ezért fizetünk?

Demagóg leszek, de inkább dobjuk ki a SMART Board-okat és dózeroljuk le az informatikatermeket és ezt oldjuk meg inkább.

Felhívnám a figyelmet arra az apróságra, hogy a régi szép időkben az A csoport tanárát, magyarán azt, akik az emelt érettségire felkészítő csoportokat vitték, választották. Ennél jobbat el sem tudok képzelni. Most persze már nincs.

Vannak jobb tanárok és rosszabb tanárok. Az ezzel való szembenézés a rosszabb tanárokon kívül mindenkinek hasznos lenne. Na jó, még azoknak is ártana, akik ragaszkodnak hozzájuk.

Nyilvánvalóan legtöbb iskolának ilyen szempontból nincs választási lehetősége (s most tekintsünk el attól, hogy elképesztő a túljelentkezés), nem engedhetik meg maguknak további tanárok felvételét, vagy az aktuális gárda kellőképpen magas színvonalon tanítani képes tanárokra való „cserélését”. Na de ahol van, ott miért nem csinálják? Az AKG-ban van/lehetne. Vannak rosszabb tanárok, és nem mindig arról van szó, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Van olyan tanár, aki fogja magát és lelép, de legyünk őszinték: ez a durva kisebbség – egyetlen ilyen esetet tudok mondani.

Megtud(akol)ni, kik tanítanak rosszul, s jobbakra cserélni őket: bár mindenkinek lenne erre módja! Mondjuk ki tudja, lehet, mások sem élnének vele.

ui.: Lassan eltelik két hónap a tanévből, úgy érzem, az őszi szünetre már kellő rálátásom lesz az Óráról órára-sorozat folytatására. Stay tuned!

--

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Az alábbi (és a soron következő) értékelést egy osztálytársammal párban írtam. A tanárok annak idején már megkapták a szöveges tanárértékelés keretein belül, eleddig még nem posztoltam őket a blogon. Ez itt a médiaórákról szól.

Tanárunk témához való hozzáértése meg nem kérdőjelezhető. Adatok, aktuális és régi filmek, sorozatok színészek, akármi, soha nem fordult elő, hogy „majd következő órára” kellett volna megnéznie. A heti két órában nagyon jól sikerült „ízelítőt” adnia a médiaismeretből, mint olyanból, az egész rendkívül rugalmas, laza szervezésű volt. Ezzel a jelenlegi felállásban nincs probléma, de ettől még tény: nagy valószínűséggel mást „tanult meg” az előző évfolyam, mint mi. Ez természetesen azzal a – rendkívül pozitív – ténnyel is jár, hogy az aktuális témákról, fejleményekről (is) beszélünk az órákon.

Sok filmet néztünk az órákon, jó filmeket (bár ugyebár nem mindenki látta mindet) – sajnos nem mindegyikről beszélgettünk, de ez ismételten betudható a heti két órás rendszernek (lévén a tárgy szerves része a filmklub, jövőre legalábbis).

Nyilvánvalóan nem lehet egyszerű jelen körülmények közt értékeléseket adni a diákokról, elsősorban talán az órai aktivitás lehet az, amiről szót lehet vagy érdemes ejteni. Jelen körülmények közt, amikor a média a második nyelvhez képest törpetárgy, ez érthető. Az értékeléshez tartozik persze a számonkérés is, a mi csoportunk például nem írt sok dolgozatot. Nem vagyok tisztában az értékelés menetével, a súlyozással, de gondolom, az órai aktivitás itt is az elsőrendű. A tantárgy és az órarend jellegéből adódóan megfelelő ez a felállás, bár az értékelések lehetnének hosszabbak, részletesebbek.

Az órai beszélgetések többször kitűnőek, a csoportunk is nagyon jó volt hozzá. A legnagyobb probléma azonban ezzel kapcsolatos: érthető okokból egy szabadabb órai beszélgetés gyakran fordul át vitába, nem egyszer pár gyerek egymás közt vagy a tanárral kerül nézeteltérésbe. Ezzel kapcsolatban azt fontos megemlíteni, hogy az ellenvélemény az nem egyenlő a személyes sértéssel! Ennek kiemelt jelentősége van, mert viselkedése néha arra utal, hogy magára veszi és támadásként éli meg azt, amikor valaki mást gondol egy témáról, mint ő. Innentől kezdve a vita óhatatlanul eszkalálódni kezd, teljesen feleslegesen – ha egy „anyagrészről” beszélünk, nincs miért vitatkozni, ha meg véleményről van szó, a diáknak lehet más véleménye, nem szükséges a padlóba döngölni, nem szükséges a végsőkig ki-, illetve lejátszani ezeket a meccseket, már ha azoknak lehet őket nevezni egyáltalán – a résztvevőknek és a passzív hallgatóságnak is nagyon rossz szájízzel járnak az ilyenek. Túlzás – viszont amikor nem kerül a képbe vélt vagy valós személyes érintettsége, remek vitákat indít, tart fenn és vezet le.

Összességében nagyon jók a médiaórák.

A patrónusi rendszer önmagában zseniális. Tényleg. Minden gyerek kap egy tanárt, aki a hét év során mecénása és különleges felnőtt-ismerőse, amolyan iskolai szülője lesz. Fantasztikus ötlet, olyannyira, hogy már csak elrontani lehet.

"Itt minden gyereknek van egy patrónusa, egy olyan felnőtt, aki végigkíséri az életét, és a tanárok munkájának fele ebből áll..." - Horn György

Komolyan mondom, baromi jó gondolat. Sajnos érdemes párhuzamba állítani a fenti idézetet egyik osztálytársam megjegyzésével: „Az a tanár, akit tizenegyedikben hetente másfél órát látsz.”

Jómagam, mint már több helyen leírtam, száz százalékosan csalódtam az intézményben, nem adott semmiféle pluszt, csupán egy olyan közösséget, ami az én esetemben egyáltalán nem (volt) képes közösségként funkcionálni, valamint egy „félidőnél” távozó patrónust, akivel bensőséges, tiszteletteljes kapcsolatot több okból sem tudtam kialakítani. Ez, mint olyan, nyilvánvalóan szerepet fog játszani a most következő eszmefuttatásban.

Ismeretlen fogalmakra bukkantál? Ajánlom a praktikus AKG-s fogalomtárat!

Az AKG pedagógiai programja igen részletesen foglalkozik a patrónusokkal, konkrétan teljesíthetetlen elvárásokat támasztva. Épp ezért olyan baromi szórakoztató olvasmány. A dokumentum letölthető innen, az idevágó részlet itt érhető el. Két részlettel azért szolgálnék.

„Közös megbeszélések, egyéni tapasztalatok alapján […] hosszú távú fejlesztési programot alakít ki, melyet – az új információk alapján – folyamatosan korrigál. […] Figyelembe veszi a kisiskolai szaktanárok véleményét, a gyerek változásait. Tartalmazza a tanuló hatékony tanulása, sikeres iskolai élete, s az élet egyéb területein való boldogulása érdekében elvégzendő feladatokat, a direkt és indirekt pedagógiai eljárásokat, teendőket […] feladata […] [az] érték- és normaközvetítés, az életkorhoz igazodó mentálhigiénés, önismereti és kommunikációs fejlesztés egyaránt […]a tanuló pályaválasztásának kialakítása, segítése, az ehhez szükséges képességek fejlesztésének tudatosítása, a reális énkép, a racionális jövőkép megfogalmazása […] törekszik a gyerekeket a számukra leginkább megfelelő úton tartani. Élet- és munkarendjüket, szabály és normatudatukat, tanulásukat segíteni, alakítani.”

Nem véletlen használtam ám a „harmadik szülő” kifejezést! Mondjuk a legtöbb szülőnek nincs 12-14 gyereke. És a legtöbb szülőt nem hetedikesként választják a gyerekek, öt nap után.

„A patrónus tartja a kapcsolatot a szaktanárokkal, segíti őket, hogy a gyerekek adottságaiknak leginkább megfelelő terhelést kapják, tájékozódik a tanulók tantárgyi előmeneteléről, órai munkájáról.”

Hát ez a másik kedvencem. Kalapom leemelem annak a szaktanárnak, aki ~12 csibéjének, hm, ~7-10 tárgyából a ~10-15 tanárával erről állandóan tud beszélni és tud hatni rájuk, hogy egyénre szabják a haladást, ráadásul mindezt úgy, hogy elméletben szaktanári minőségükben az összes általuk tanított diák kapcsán meg kell hallgatniuk és figyelembe kell venniük ugyanezt.
Kérném az általuk fogyasztott kávé- és energiaitalmárka nevét, valamint az időlassító gépük márkáját.

Mivel a patrónus egyben szaktanár is, a nap nagy részén más évfolyamokon tart órát, tehát nem tud mindig jelen lenni csibéjének mindennapjaiban. Nem is arra gondolok, hogy nem teljesítik a pedagógiai programban megfogalmazott sztahanovista elvárásokat, csupán szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy a különlegesen szoros kapcsolat kialakulása azért nem is olyan egyszerű ilyen körülmények között…

Szerintem a patrónusi pozíció jelen állás szerint nem több, mint egy hellyel-közzel behatárolt osztályfőnökiség – véleményem szerint ugyanis az a fajta bensőséges(ebb) kapcsolat egy tanár és diák közt úgy is kialakulhat, ha nem patrónus-csibe kapcsolatban vannak, ez a kapcsolat pedig önmagában nem fogja ezt elősegíteni.

Mindez persze nem lenne probléma, ha megfelelő időmennyiség után választhatnám meg patrónusom, a körülöttem lévő tanárok nagy választékából, jó esetben így lehetőségem van annak a patronáltja lenni, akivel jó kapcsolatban vagyok és akit tisztelek.

A jelenlegi rendszer iskolánkban alapvetően más. A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának. Mást nem lehet.

Érezzük a problémákat?

A patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések, valamint egy-egy csoportfoglalkozás alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e különleges személyként számítani rá hét évig. Ennél sokkal behatóbban kellene megismernie egymást diáknak és tanárnak ehhez – tegyük hozzá, hogy szerintem egy tizenkét-tizennégy éves gyere nem képes arra, hogy jól el tudja dönteni, kihez akarja „kötni” AKG-s éveit. Szerintem egyébként az is fontos lehet, ki akar még ahhoz a tanárhoz tartozni, hiszen lehet bármilyen jó a patrónus, ha nem szeretem csibeközösségem tagjait.

Persze még ebbe a felületesen meghozott döntésbe is bele kell nyúlni. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, biztosan lesz, aki nem ahhoz a patrónushoz kerül, akihez a leginkább szeretne. Ennek megoldásául az ember sorszámokat ír a jelöltek neve mellé, kik aznap délután/este végigveszik a listákat. Bár igyekeznek mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához juttatni, ez néha nem sikerül.
Ez persze nem katasztrófa, a döntés úgyis megalapozatlan! Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel. Pláne most.

Emlékszem, hányszor elmondták nekünk akkor és ott, hogy ez a döntés nagyon fontos, hét évre szól és (szinte) megmásíthatatlan. Csak szólok: az iskolába évekkel később érkező diákok nem választanak patrónust, létszám alapján kerül egy csibébe. Néha a patrónus távozik az iskolából (a miénk), néha hosszas tárgyalás után a gyerek a csibéből (tőlünk). Mi pedig beleszólás nélkül új patrónust kaptunk. Nem személyét kritizálom ezzel, elégedett vagyok azzal, ahogy ezt a nehéz helyzetet kezeli, de egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, hogy konkrétan kiszabták, ki lesz a patrónusunk. Ezek után még kevésbé érzem azt, hogy a funkciónak bármi súlya lenne.

Az is megérhet egy vitát, hogy van-e ennek az egésznek értelme. Véleményem szerint csak úgy, ha a patrónus nem szaktanár is egyben, így ugyanis reménytelen, hogy olyan szinten tudjon foglalkozni csibéjével, ahogy azt „elvárják”, vagy ahogy kellene ahhoz, hogy a patrónus több legyen, mint egy ofő – mert jelen állás szerint nem több, mint egy ofő vagy egy olyan tanár, akivel közeli kapcsolatba kerültél. Tisztelet a kivételnek.

Holnap patrónusi értékelés!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkoljd az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

A mai angolórán – talán az elmúlt három évben először – egy olyan témáról volt szó, melyhez nem kívántam hozzászólni. Félreértés ne essék, a téma maga szerintem is nagyon érdekes, de a személyes történetek kapcsán vitatkozni vagy érvelni szerintem ez esetben felesleges. Igazából „csak” arról volt szó, hogy értelmetlen-e a történelemtanítás. Erre a kérdésre nem is szándékozom választ adni, elvégre nem is tudnék: helyette egy kicsit általánosabban szeretném körbejárni a témát.

Egyáltalán nem negatívumként mondom, de azok, akik a történelmet (vagy igazából bármelyik tantárgyat) értelmetlen adathalmaznak tartják, valószínűleg mégis bevágtak már önszántukból nem egy, akár hasonló méretű és „értelmetlen” információhegyet, például a WoW több évre visszamenőleges eseménysorozatát, egy könyv-, képregény- vagy tévésorozat történetét és kontinuitását, „mindössze” azért, mert ez jobban érdekelte, mint a történelem. Lássuk be, nincs akkora nagy különbség mondjuk, egy ilyen, részletes (de mégis egy relatíve kis időszakról szóló) játéktörténet és a hidegháború eseménysorozata közt. Vagy, mit tudom én, a Kaliforgia szereplőinek részletes listája, esetleg a Gyűrűk ura-kötetek teljes története -  nem akarom a számítógépre kihegyezni. Lényeg a lényeg, önmagában nézve nem jogos az a kritika, hogy a történelem értelmetlen és száraz adathalmaz lenne, elvégre önszántunkból hobbi(jai)nk kedvéért nem egy ilyet bemagolunk az idők során. Mi hát a különbség?

Nyilvánvalóan az egyéni tapasztalatok formálják az egyes tárgyakhoz és témákhoz való hozzáállást és ismerjük be magunknak, hogy azt a tantárgyat tartjuk értelmetlennek, ami nem megy – ami rendben is van, csak tudjuk, hogy erről van szó: én nem fogok amellett kampányolni, hogy kisebb óraszámban tanuljunk biológiát, hiába gondolom helyesnek, ugyanis pontosan tudom, mi motivál(na) rá.

Mindeközben azt sem szabad elfelejtenünk, amit valaki más említett a beszélgetés során és amivel teljesen egyetértek: az oktatás lényege a racionális gondolkodás megtanítása (kellene, hogy legyen) – erre például a történelem, mint egymásból logikailag következő események több ezer éven átívelő sorozata, több, mint alkalmas. Nem véletlen tért el a normától történelemtanárunk, amikor a dolgozatban nem a dátumokat kérdezte: mindössze helyes sorrendbe kellett raknunk a 8-9 eseményt (pl. az oroszországi forradalmak kapcsán), mert nem az a fontos, hogy ezerkétszázharmincnégyötödikhóhatodika, hanem a „miből, mi, miért”.

Ráadásul megint oda jutunk vissza, hogy mennyire formálja az érdeklődést egy tanár munkássága. Már a GYIK-ben is megírtam régen, miért helyezek különleges hangsúlyt a tanárra: „…megkérnélek, hogy emlékezz vissza öt/tíz/akármennyi évvel ezelőtti tanulmányaidra, egy akármilyen órára. Van rá egy fogadásom, hogy arra emlékszel, hogy tanított a tanár, milyen órákat tartott, milyen volt vele a kapcsolatod – nem feltétlen a tankönyvre, a dolgozatokra. A tanár elsődleges, a létező legfontosabb eleme a tanításnak, talán veled is megtörtént, hogy az egyik tanárnál utáltál egy tantárgyat, egy másiknál meg szeretted – és ez talán az eredményeiden is meglátszott.”
Meggyőződésem, hogy 1000-ből 999 esetben nem egy, a történelemmel (vagy akármelyik tárggyal) szembeni, már az anyatejjel szopott, zsigeri ellenérzéssel állunk szemben, hanem egy régebbi pocsék tanár pocsék óráinak utóhatásával, melyet már csak a pszichológiában „kidöntött láb”-ként ismert motívum miatt is racionalizálni kezd az illető.
Innentől kezdve viszont ez nem is feltétlenül egy átfogó oktatáspolitikai, illetőleg tananyagi kérdés, hanem egész egyszerűen (haha) a tanárok minősége, annak ellenőrzése illetve jó esetben majdani növelése az, amire érdemes lenne a hangsúlyt helyezni.

Abba most helyhiány miatt nem megyek bele, hogy amennyiben tényleg „csak” a racionális gondolkodásra nevelés a cél – vagy lenne az ideális cél –, akkor számít-e, hogy mit tanítunk a gyereknek egyáltalán. Ez is egy rendkívül érdekes téma, vissza fogok majd térni rá.

Nem, nem a blogomra gondolok éppen, bár az mindenképpen informatívabb: én is részt vettem az éves nagy szemfényvesztésben, akarom mondani tanárértékelésben. Véleményem és pontjaim alább, szöveggel kiegészítve, hogy valami értelme is legyen.

A tanárértékelés elvileg a Tavaszi Fesztivál első napjának reggelén kerül megírásra. Namármost, én az egész héten hiányoztam, így többek közt erről is lemaradtam (a többi érdekességre még visszatérünk). Mégis, úgy látszik, a rendszer mindennek ellenére kíváncsi a(z inszignifikáns) véleményemre, így kb. másfél hétre rá megkértek, hogy írjam meg én is a számszaki értékelést.

Sok értelme nincs ebben a formában (a linkelt posztban elolvashatjátok, miért), így kicsit úgy is éreztem magam, mintha csak a Fidesz híres kérdőíveinek egyikét kaptam volna meg, de most gyorsan vegyük is át, kire mit írtam – és miért.

Most jó lenne a tanárokhoz linkelni a hosszú, írásos értékelésem is a blogról, de elsősorban az elhalasztott újraírások miatt most nincs róluk.

Egyik némettanáromról annak idején azt írtam, hogy az AKG-hoz képest kissé poroszos az óratartási stílusa, de én értékelem, ha a tanár nem hagyja, hogy ráüljenek a fejére. Mindez persze nem jelenti azt, hogy megfelelő fegyelem mellett ne lehetne laza az óra – az órák légköre így hétből hét pontos nálam. Az iskolában tanító tanárok legnagyobb része nagyon ért a tárgyához, ez persze önmagában nem feltételezi a pedagógiai képesség meglétét, itt azonban nincs ezzel probléma, tanár rátermettsége: max pont. Ugyanígy a tanár-diák kapcsolat szintén 7/7. Lehet kérdezni, odamenni, tanácsot kérni, hatezerhatszázhatvanhat hülye apróságot megkérdezni, a szükséges türelem és figyelem mindig adott. Hálás köszönet! Az értékelés-visszajelzés kérdésköre már nem tökéletes. Erre jó példa az érettségi is, a tankönyv által kijelölt haladási utat és a másfélhavonta kapott értékelőket leszámítva az ember leszámítva (vagy ezeken kívül ugyebár) az ember kicsit elveszve érezheti magát. Vagy lehet, hogy engem veszélyes dicsérni, mert elszállok magamtól? Az érettségire jelentkezést mindenesetre teljesen egyedül kellett eldöntenem. Hat a hétből. Az utolsó értékelési szempont az összkép… és minden tök jó. Persze, mint mindenhol, itt is vannak zavaró apróságok, de a jó dolgokból sokkal több van és elhomályosítják az előbbieket. Kalapot le szakmai, pedagógiai és emberi kvalitásaid előtt. 7/7.

Másik némettanárommal normál körülmények közt szintén nagyon jó hangulatúak az órák, de amikor a gyerekek kifolynak a kezei közül és jön a hangzavar, az átkozottul rossz. Maradandó negatív nyomokat, néha fejfájást hagy maga után a hangzavar és hülyeségáradat – ezért csak 5 pont a hétből az órák légkörére. Mint már írtam, a szakértelem, nyelvtudás, hozzáértés adott, bár bajban van, ha a célközönség nem érdeklődik; ezért azonban nem akartam levenni egy pontot. Rátermettség: 7/7. Emberileg is tanárilag is 7/7 a tanár-diák kapcsolat, az értékelés speciel mondjuk ettől még nem perfekt, ő maga nyilatkozott úgy, hogy az értékelőírás nem az erőssége, ráadásul az órastruktúrák miatt az ő óráin inkább csak kiegészítjük a „tankönyves-feladatlapos” órák anyagait, így még nehezebb valamiféle értékelést adni, elsősorban a hozzáállás tűnik ki ezeken az órákon. Az értékelés így 6/7. Végül: „Milyennek találod tanárod tanári-emberi „működését”” – fogalmaz (nem szó szerint így) a tanárértékelési lap. Nem kérdés a maximális pont az összképre.

Nagyon bánom, hogy nem írtam posztot az angolórákról, mert most nem jön át a zsenialitás: az évfolyam „krémje” aktuális közéleti/egyéb témáktól kezdve a legelvontabb dolgokon át a totális ökörségekig egyszerűen csak beszélget, használja a nyelvet az órán és tízből kilencszer szétröhögi magát. Hogy normál órákat is ilyen jól tudna-e tartani, nem tudom, de ezek zseniálisak. Milyen órai légkör 7/7, ha nem ez? A rátermettség szintén. A fentieken kívül mit kellene még mondanom? Tényleg.
Furcsa, hogy miért pont neki nem adok hetest a tanár-diák kapcsolatra, pláne az órák felépítését nézve… nem is tudom nagyon megmagyarázni. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy onnantól kezdve, hogy a közvetlenség óratartási eszköz, más vagy csak másképp méri az ember az egészet… nem is tudom. A tanár-diák kapcsolat akkor is 6/7. A félévente adott írásos értékelői hosszúak, részletesek, jól megírtak, tartalmasak és élvezetes őket olvasni. Az értékelés értékelése 7/7. S semmi okom, hogy kevesebbet adjak, az összkép is 7/7.

Médiaórák… mint annak idején már megírtam, nem értem, miért kell egyértelműségeken vitatkozni: azokat közölni kell. Hagy egy keserű szájízt maga után a letromfolt gyerek látványa. Az ilyen jellegű konfliktusokat az erő pozíciójából oldja meg, amivel csak az a baj, hogy nincs is konfliktushelyzet. Nincs sok ilyen, de nagyon megmarad. Annyira nem gáz, hogy nagyon lehúzza a pontszámot, de az órák légkörére csak hatot adok a hétből. Ahhoz viszont nem férhet kétség, hogyérteni nagyon ért a témához, a rátermettség sima 7/7. A tanár-diák kapcsolattal az a baj, hogy egész egyszerűen nincs hol kapcsolatba kerülni a heti két órás tárgy esetén. Óra előtt-után tíz percben esetleg. Öt pont a hétből, de elsősorban a körülmények miatt. Ugyanígy 5/7 az értékelés, arra sincs hely vagy tér igazán: pársoros értékelő félévkor és év végén, persze nincs is nagyon sok minden, amibe az ember kapaszkodhatna a dolgozatokon kívül. Jövőre, ha valaki választott tárgyként médiával foglalkozik, biztos nagyobb a figyelem és ez a szám is magasabb lesz. Megint a körülmények dominálnak. Az összkép 6/7. Nem rossz, tényleg, de nem épphogy lecsúszik az előbbi három szintjéről. Mindenkinek nem  azért már nemadok hetest összképre.

Hogy milyen az órák hangulata? Ez egy nagyon semmitmondó kérdés egy tornaóra esetén: a szokásos enyhén kompetitív légkör. Átlagos, de azért nem szar, kicsit jobb híján van ez az érték. 5/7 a tesiórák légköre.
Az első tesitanárom volt az egyetlen, aki meg is tudta csinálni a gyakorlatokat, amit elvárt tőlünk, be is mutatta őket. Egy tuskó volt, de azóta mindettől függetlenül nem ugyanaz a kategória az a tanár, aki csak beszél a feladatról. Már csak ezért is 5/7 a rátermettségre. A tanár-diák kapcsolat 4/7 - elvégre tornatanárról beszélünk. Értékelésügyben nem sok jót tudok mondani, a lényeget nagymértékű szarkazmus leplezi a mindennapi kommunikációban, az értékelők meg kissé semmitmondóak néha (persze, mi a francot is lehetne egyébként szövegben írni tornáról?). Visszajelzés: 4/7. Egyszerűen mi más lehetne az összkép, mint 5/7? Nem katasztrofális, de semmi különleges.

Irodalmi önképző? Na, erről se beszéltem még. Ezt is az irodalomtanárunk tartja. Igen, ő az, akiről azóta se írtam újra a posztot. Jó vagyok. Na mindegy, lássunk neki.
A foglalkozásokon néha nagy a káosz, gyakran a társaság fele nincs ott. Megint az a kategória, hogy „amikor működik, nagyon jól működik”, csak itt nem működik kellően sokszor, gyakori a fegyelmezési probléma. Illetve a tény, hogy kísérlet sincs rá, aki nem akar figyelni, nem figyel. Ezért lenne jó, ha ki lehetne dobni a rest gyerekeket a szakkörről. Ne feledjük, arról a tanárról beszélünk, aki egy zajos óra közepén annyit mondott: „és most megvárjuk a csendet”, és szavához hű is maradt: az egész hátralévő órán semmi sem történt. 5/7 az órák légkörére. Én konzekvensen a hozzáértést pontozom a rátermettségnél (nem véletlen mondom, hogy mindenki mást ért a szempontok alatt, a pontozó és a pontozott is, már csak ezért is értéktelen), de az információ átadásával néha akkorák a problémák, hogy ez „átnyúlt” ebbe a pontszámba. Rátermettség: 6/7.
Nekem fontos a közvetlenség (allűrökben is), ezért nem 7/7, de tényleg, bármiről lehet beszélni, kérdezni, órán kívüli dolgokról is, irodalmi érdeklődésem miatt mi amúgy is sokat diskurálunk. Valami kötöttség, formaiság mégis marad, ami irritál. Megértem, hogy van, de irritál. Hat pontot adok a hétből a tanár-diák kapcsolatra. Értékelés, visszajelzés: 5/7 – és ebben most nagyon benne van a fegyelmezési probléma.
Annyi kis apróságot soroltam fel feljebb, hogy egész egyszerűen nem tudtam hetest adni az összképre: 6/7.

És igen, a patrónusunkról is írtunk egy ilyet, hasonló kérdésekkel. Ebben az zavart, hogy lévén száraz számszaki értékelés 0 szöveggel, nem tudok „bíztató hetest” adni, vagy hasonlót, nem jönne át – így nem tudtam figyelembe venni, hogy új patrónusom négy év után csöppent be egy amúgy is nagyon vegyes csibeközösségbe. Ha ezeket figyelembe tudtam volna venni, más pontokat adtam volna.

A csibefoglalkozások légköre: 5/7 és ebben igazából ok nélkül belejátszik az elmúlt négy év is. Racionálisabban nézve inkább azzal kellene érvelnem, hogy az ember gyakran várja a csibe végét, nyúlik az a 90 perc, nyilvánvalóan nem véletlen lesz belőle nem egyszer 60.

A patrónus rátermettsége: 5/7 – Ez hatos lenne, ha érzékeltetném, miért ennyit adok. Számomra a patrónus úgyis csak protokolláris, „ofő”-jellegű figurává silányult az elmúlt években, ezt a pozíciót új patrónusom még jobban is viszi, mint az előző.

A patrónus-diák kapcsolat: 5/7 – Ebben aztán még inkább benne van az időtényező, s meg nem tudnám mondani, mennyit adnék egyébként. Majd jövőre visszatérünk rá.

A patrónus elfogadottsága: 5/7 – A magyarázó szövegben többek közt az is szerepel, hogy mennyire fontos neked akár a saját dolgaid kapcsán a patrónusod álláspontja. Ennek láttán simán hármast adtam volna erre (rohadtul autonóm személyiséggé formált az iskola (is)), ez nem rá nézve kritika, szerintem ez a legtöbb tanárra hasonló lenne, de valahol ez a csibeközösség általi elfogadottságot is takarja, ezért adtam ötöst.

Összkép (patrónusról): 6/7 – Bármennyire ellene voltam a koncepciónak, ez akkor is egy „bíztató hatos”. Hajrá.

A kész lista beadásakor a „köszönöm” után csak annyit mondtam: „Bármikor…”